DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. július 19.
Honron

A cím stílszerű: a dominikaiak így írják, így mondják kedvenc sportjuk, a béisbol csúcseseményét, a „home run”-t. Hát, 156 vidám nap után számomra is eljött a „hazafutás” ideje. De szerencsére egészen az utolsó pillanatig nem értem rá ezzel foglalkozni.
A korábban leírt utolsó hétvége után hétfőn a rendes munka és az irodában levőkön eluralkodó „kapuzárási pánik” mellett fel kellett készülnöm a keddi féléves cégnapon tartandó előadásomra is, és formába – pontosabban egy powerpoint file-ba – kellett volna öntenem azt. Ehelyett a munkanap elment a munkával, estére pedig meghívtam Kerlint és a feleségét hozzám vacsira. Aranyosak voltak, és a felesége nagyon finom húst sütött abból, amit a hűtőben találtunk. Így aztán végül hajnali fél háromkor feküdtem csak le, de legalább tudtam, hogy nem lesz nagy égés az előadás.
Kedden 7:15-re volt meghirdetve a busz indulása, de ez persze csúszott. Aztán megérkeztünk Bonaoba, és elkezdődött az előadások sorozata. Az enyémre szerencsére az ebédszünet után került sor, tehát a rengeteg finom kajától elnehezült hallgatóságnál nem kellett attól félnem, hogy idegeskedve várják majd, hogy mikor hagyom abba :-) Utána aranyosak voltak, mert többen külön oda is jöttek, hogy tök jól érthetően mondtam el a dolgokat, amiket akartam. Pedig egy picit azért aggódtam, hogy milyen lesz 30-40 ember előtt spanyolul beszélnem majd. Az előadások után aztán zene jött, és ha valamire nem kell buzdítani a helyieket, akkor az a táncolás, így hatalmas buli kezdődött és az „all inclusive” immár az alkoholra is kiterjedt, szóval hamarosan mindenki elég spiccesen örült az életnek. Végre tudtam hát táncolni „élesben”, és bár a helyiek salsája továbbra is nagyon más, a bachata és a merengue jó volt. Este aztán visszavitt minket a busz a céghez, és útközben is ment az őrültködés, de megérkezve hamar hazaindult mindenki.
Szerda volt az utolsó teljes munkanapom, de már az sem volt „teljes”, mert már fél öt előtt kicsivel leléptem „ügyintézni”, vagyis bevásárolni, meg ilyenek. Délután aztán találkoztam még pár ismerőssel, sőt este még egy utolsó esti körútra is elmentünk Kerlinékkel, tehát pakolni továbbra sem sikerült.
Csütörtökön reggelre behívtak a céghez, mert valami könyvelést megkért a pénzügyes, hogy nézzek meg, mielőtt véglegesen lekönyveli. Utána viszont száguldottam ki Boca Chicába a búváriskolában elbúcsúzni, és az utolsó merülésen készült fotókat átmásolni. Aranyosak voltak, és rájöttem, hogy bizony hiányozni fog ez a kis biztos „európai” pont.
Utána aztán száguldottam haza pakolni, és rekordsebességgel délután 3-ra teljesen készen is lettem. Két hatalmas pakkom lett: a siklóernyő és benne az összes törülköző és pár doboz édesség, valamint az USÁban beszerzett óriási koffer (teletömve). Némiképp aggasztott, hogy ez utóbbit alig tudtam egyedül megemelni, szóval a terveimmel ellentétben mégsem dobtam ki a rongyos oldaltáskát, ami még nálam volt, hátha ki kell pakolni ezt-azt a kofferből a reptéren :-)
Utána bementem a céghez, kinyomtattam online a beszállókártyámat, majd nekiálltam elvarrni szálakat. A beszállókártya szerint este 8:20-kor zár a check-in, ahol leadhatom a feladós csomagjaimat, a reptérre az út pedig normális forgalom mellett 30 perc. Így aztán 7-kor befejeztem az utolsó oktatási kört, amire előtte nap kértek meg, majd nekiálltam a Cristóbal spanyol szövegei angolra fordításának. Ezzel hamar végeztünk, és még dumáltunk egy kicsit a főnökúrral, amikoris bejelentette, hogy mégsem visz ki a reptérre, mert mennyivel praktikusabb, ha a cégautóval kimegyek én, és viszem magammal Henry-t, a raktárost, aki úgyis a városnak azon a végén lakik. Háááát, igazából mindegy, csak azért furcsa volt, hogy 5 hónap ott töltött idő után ez az érv ennyit nyom a latba. De ha azt nézzük, hogy a Paco 9 hónap után ment el, és tőle el sem köszönt a főnökúr, akkor igazából nem panaszkodhatok :-) Eddigre már fél 8 is elmúlt, tehát csomagolni kezdtem, majd 7:40-kor Henryvel beszálltunk a dugigpakolt Seatba. Már indítom a motort, mert kezdett kicsit szorítani az idő, mikor a jóember mondta, hogy azért útközben fel kell vegyük majd a feleségét is. – Henry vazze, jókor mondod! – De nem nagy kitérő! – Persze, felvesszük, nem gond, de azon gondolkodtál, hogy hova fog ülni? :-) – Az ördögit! (ahogy hátranézett a hátsó ülésen terpeszkedő siklóernyőre és a kézipoggyászomra). Felvettük a feleséget, aki bepréselte magát a cuccok mellé hátul, és a kényelmesnél kicsit gyorsabban hajtva végül 6 perccel zárás előtt ki is értünk a reptérre. Ott aztán hamar közölték, hogy a 36 kilós koffer semmiképp nem mehet, oldjam meg, hogy mindkét koffer max. 30 kilós legyen és akkor „csak” 100 dolcsi túlsúlyt kell perkálnom. Tehát jól jött az oldaltáska :-) A következő próbatétel az útlevélellenőrzés volt, ahol egy mogorva és kekeckedős néni volt munkában, aki végülis csak azért nem hajtotta be a 300 peso büntetést (amiért megint túlléptem az engedélyezett 30 napot), mert nem volt készpénzem, és kártyával nem lehetett fizetni. A félbemaradt feljelentés miatt számlátomást nem köröztek :-)
Mindebbe a rohanásba aztán úgy megizzadtam, hogy a 9-10 órás hideg repülőútra gondolva inkább Mr. Beanről példát véve a férfivécé kézszárítójánál szárogattam magam (de vele ellentétben csak deréktól felfelé :-) ).
A repkedés után Párizsban pite 3 és fél óra lépcsőn üldögélés után végre elindultam a korábban málhává nőtt kézipoggyászommal a budapesti kapu felé, mikoris szinte beleütköztem egy marcona arcú zsandárba, aki mondta, hogy erre nem mehetek, le van zárva. Döbbenten mondtam neki, hogy innen látom a kaput, ahova megyek, engedjen már át, legyen szíves. A reakciója az volt, hogy üvölteni kezdett velem, hogy azonnal lépjek hátra, ne tartsam fel, ez a rész itt LE VAN ZÁRVA!!!!! Ekkor megláttam pár méterrel odébb a „terrorgyanús” ottfelejtett hátizsákot. Remek. Még egy kérdéssel bátorkodtam előhozakodni: aluljáró van a terminál másik oldalára?? A válasz egy még nagyobb leüvöltés volt, így ezt azóta sem tudom, de nem is baj, mert ahogy hátráltam, volt ott egy cserepes növény vagy nemtommi. Lényeg, hogy a zsandár és segítője kerülték az egyik irányból, én meg a másikból, és egyből sprintelni kezdtem a cókmókommal a lezárt területen keresztül.
Az utolsó megpróbáltatás a nem megérkezett esernyő+sárkány ügyintézése után a magyar vámos volt, aki kéjes örömmel turkált a kofferemben, de nem talált semmit, ezért nagy szomorúan elengedett. Pedig…. na mindegy :-)
Jó volt újra itthon! Norbi barátom várt a reptéren, és némi városnézéssel egybekötve hazavitt. Home, sweet home.

Azóta is nap mint nap elmélkedek rajta, hogy mekkora élmény volt az elmúlt 5 hónapom, mennyi tanulság, mennyi bolondság és mennyi soha el nem feledhető dolog történt. Aki csak teheti, menjen el valami hasonló helyre hasonló időre, és azt nem ígérem, hogy mindig könnyű és vidám élete lesz, de azt igen, hogy szellemileg és érzelmileg feltöltődve fog hazatérni! Tehát aki erre vágyik: RAJTA! Rengeteg út van, csak el kell indulni valamelyiken…

   
     
  Vissza