DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. július 3.
Kietlen tájakon

A múlt hétvégi mozis nap után vasárnap felautóztunk Jarabacoába, ám repülés helyett végül inkább kirándultunk egy nagyot, és megnéztük a nevezetes jimenoai vízesést, és a nehezen megközelíthető, ezért kevésbé híres, ám még az alsónál is szebb felső vízesést. Ezekről azonban úgy gondolom, hogy elegendő a fotókat végignézni, nagy sztori nincs hozzá.
A jimenoai fotók itt nézhetok meg!

Van viszont mesélnivalóm az újabb hétvégéhez. Már péntek este el akartam volna indulni, de a csütörtöki Paco-búcsúztatás nem csak a lakást amortizálta le, hanem engem is. Ezért inkább aludtam. No persze nem sokat. Este 10 után, ahogy kenem a szendvicseimet, hívnak a panamaiak skype-on. Mikor már másodszorra is hívtak, elmentem, lemostam magamról a vajat, és kiderült, hogy valami irtó sürgős bajuk van, de mivel ezt egyszer már megoldottam nekik (csak azóta rendszer-visszaállítottak valami merevlemez-lerohadás miatt), hamar végeztem is. Cserébe megint nyomatékosan meghívott oda az ottani főnök. Eltettem a tarsolyomba, hisz ki tudja, mi vár otthon? :-)
Háromnegyed ötkor keltem, és fél 6 után kicsivel (még koromsötétben) már úton voltam. Aránylag fitten. Magam is csodálkoztam. Az őrangyalok is vigyáztak rám útközben, és nemigen volt forgalom sem. Mindössze egyetlen egyszer ijedtem meg, mikoris már csak 50 méter volt hátra a kanyarig, amit addig kanyarnak néztem, majd ott vettem észre, hogy valójában egy T elágazás. :-) No, az 50 méter javát csíkot húzva tettem meg :-))
Az első állomás egy pici kis bemélyedés, Las Caritas, ami nevéhez illően kőbe vésett kis arcocskák tucatja, a korallsziklába vésve. Én simán a helyi gyerekek művének gondoltam volna, de szerencsére nálam okosabb emberek döntenek ezekről, és szerintük a Taíno indiánok kultuszhelye volt. Ám legyen :-)
Utána következett az ottani nemzeti park egy kis szelete, mivelhogy a csónakot „épp” javították, ezért a nagyobb szeletre, a Lago Enriquillo nevű sós tó közepén levő szigetre nem lehetett átjutni. De itt is akadt látnivaló. Hatalmas iguánák szaladgáltak mindenfelé, és hogy le tudjam őket jól fotózni, néhány morzsával ki lehetett őket csalogatni az árnyas helyükről. Ezzel jól el is voltam egy darabig, utána meg – mivel már jó melegem volt – fürödtem egyet a parkban levő kenes vizű forrás tavacskájában. Nagyon szép színe és nagyon rossz szaga volt :-) Ez jól lehűtött, így kellemes volt a további autózás. A következő faluban is találtam egy vidám dagonyázó helyet, ahol ugyan nem fürödtem, de arra gondoltam, hogy a kis patakot követve lesétálok a sós tó partjáig, az útikönyv szerint ugyanis a krokodilok a folyótorkolatoknál szoktak tanyázni, mert az ugyebár nem sós. A tó körül mintegy 500 amerikai krokodil éli világát a leírás szerint, és a helyiek is mind állították, hogy vannak krokik a torkolatnál. Az ösvényt meg is mutatta egy helyi fickó, én meg nekivágtam. Azt mondta, fél óra séta. Fél óra múlva még csak banánültetvények közt tekergő ösvényeken szaladoztam összevissza, és átkoztam magam, hogy sapkát, vizet, mindent a kocsiban hagytam. A fényképezőgép nem árnyékol. Na, de ha már idáig elbandukoltam, kéne krokit keresni. Ez szemlátomást nehéz, ha az ember nem ismeri a környéket, és nem a tó, hanem a szárazföld felől közelíti a partot. A nyamvadt folyócskának ugyanis nem tölcsér, hanem delta-torkolata volt, tehát az ültetvények után szerteágazott, és mindenütt csak pici patakok, erek voltak, meg mocsár. Amennyire tudtam, bementem a mocsárba, jobb híjján immár mezitláb, és persze nagyon figyelve, hogy én lássam meg előbb a cocodrilót, hiszen pont „ebédidőre” értem oda. :-) Itt-ott egész a tóig át tudtam menni a mocsáron, de krokó sehol egy szál se :-( Ez elszomorított, de azzal vigasztaltam magam, hogy legalább van egy újabb ok erre járni, ha megint az országban leszek! :-)
A kocsihoz visszaérve ittam vagy egy liter vizet, fotóztam, ahogy a teherautónyi haiti-i vendégmunkás hazaindul a hétvégére (innen csak pár kilométer a két ország határa, és itt van a kb. 3 határátkelő egyike), majd visszaautóztam a kenes-forrásos parkba, és újra lehűtöttem magam. Aztán, mikor lehűltem, fürödtem a sós tóban, aztán megint a hideg édesvízben, aztán nekiindultam szép komótosan délnek, hogy Bahorucoban megkeressem a családot, akiket a múltkor fotóztam, meg keressek szállást.
Útközben felvettem egy stoppoló párocskát, akikkel útközben eldumáltunk. Kérdeztem, hogy mit dolgoznak, és a srác válaszolt, hogy amolyan animátorok. A show-bizniszben dolgoznak. Visszakérdeztem, hogy áááh, szóval ilyen all-inclusive hotelekben animálják a népet? Erre a lány válaszolt, hogy nem, kedvesem: sztiptíztáncosok vagyunk. Szóval kiderült, hogy nem munkából jönnek, hanem oda mennek :-)) Ezzel meg is volt a téma a hátralevő pár kilométerre.
A faluba érve aztán előbb kerestem magamnak szállást, amit végül abban a faluban találtam csak, ahol az utasaim „fellépése” volt aznap este (csak épp nem tudtam, hánykor és hol), és ami erősen súrolta a „na jó, egy éjszakára jó lesz” kategória legislegalsó határát. Talán elég csak annyit mondani, hogy megkérdezték, hogy órára veszem-e ki, és az egész éjszakáért is csak 200 pesót fizettem (kb. 1200 ft). Utána megkerestem régi „ismerőseimet” és vittem nekik egy szatyornyi kekszet és nápolyit. Megismertek, örültek nekem, és a családfő egyből megígérte, hogy szerez másnapra egy motort, amivel fel tud vinni a larimar-bányákhoz. A randevút reggel 9-re beszéltük meg, majd visszamentem a szállásomra. Ott fürödtem egyet a tengerben mosdás gyanánt (a szállás közös „fürdőjét” jobbnak láttam elkerülni), és élveztem, ahogy a hatalmas hullámok himbálnak, és közben látom az óriási hegyeket, amiknek a teteje a naplemente után még halványan megvilágított felhőkbe veszett. A hullámok csak kifele jövet vicceltek meg, mert a 20 centis vízben még elkapott egy olyan hullám, hogy nyújtott testtel fordított át a fejemen. Gondolom kívülről viccesen nézett ki, ahogy egyszercsak két kalimpáló láb emelkedik ki a vízből…Utána megvacsiztam az utolsó szendvicsemet, és lefeküdtem pár órát aludni, mielőtt megnézem a falusi éjszakai életet (és talán az utasaimat is persze). 10-kor akartam indulni, de valami borzalmas zápor segített az ágyikómban maradni. Fél 11-kor végül elindultam, és találtam is két „diszkót”, pont úgy egymással szemközt, mint otthon a református és a katolikus templomok a falvakban. Ez megkönnyítette a döntést is, minthogy a zene hasonló volt, csak az egyik légkondis, a másik meg egy sokkal nagyobb hagyományos fedett hely volt. Sztrippelésre utaló nyomokat egyikben sem láttam. :-) Vettem egy sört, és leültem egy asztalhoz, majd kb. 1 perc múlva meghívtak a mellettem levő asztalnál söröző lányok az ő asztalukhoz. És YES, végre normális lányok voltak! Szóval dumáltunk (amennyire ugye egy zajos helyen dumálni lehet), rengeteget táncoltam velük (felváltva), egyszóval egy normális estém volt. Bemutattak a falusi „klinika” doktornőjének, aki egy rém vidám dagi nőci. Vele is táncoltam egy jót. Zárórakor (ami az egész országban kötelezően hétközben éjfélkor, hétvégén 2-kor van) szépen elbúcsúztunk egymástól, és többé nem is láttam őket. Csak a doktornőt másnap a faluban, véletlenül.

Hajnalban (kicsivel a hazaérkezésem utántól) folyamatosan esett, így a reggeli napfelkelte-fotózás kútba esett. Cserébe viszont onnantól, hogy felkeltem, nem esett egész nap egyetlen csepp sem. Átmentem Bahorucoba, ahol már ott volt a moci, és azonnal indulhattunk is fel a hegyre. No, a motor szegény nem ilyenre lett kitalálva a tervezőasztalon, de végül tényleg eljutottunk a bányába. Útközben többször elakadtunk, mert az esőzések miatt a brutálisan meredek agyagos földutak még gyalog is csúsztak, a motor meg egy 50 köbcentis, leginkább Simson-ra emlékeztető darab volt, aminek a kuplungja enyhén szólva betegeskedett. Az egyik elakadás (értsd leugrani a motorról, mielőtt eltaknyolunk) után visszaszállva (értsd futva menet közben felugrani a fickó mögé, minthogy a váltó nem működik) sikerült is a kipufogóval lyukacsosra égetnem a jobb vádlimat :-) Kell fotó? :-)) De mint mondom, tényleg feljutottunk. A bányák a felhők magasságában voltak, tehát a fotók java nem épp National Geographic címlapfotó, de élménynek nem semmi volt. Épp pár napja néztem meg a Blood Diamond című filmet, és határozottan emlékeztetett a szituáció a filmben látottakra. Iszonytató munkakörülmények közt egy csomó feka, és én, a gringo. Persze többen egyből mindenféle larimar-darabot próbáltak eladni, de nemigen voltak jobbak azoknál a daraboknál, amiket én magam találtam a törmelék és a patakok hordaléka közt. Végül egy-két gyerkőctől vettem is, hogy „haladjunk”, majd mikor ezzel szó szerint kiürült a pénztárcám, elindulhattunk vissza. A fickó családja meghívott ebédre, és amíg az készült, kiosztottam a gyerkőcöknek a további ajándékokat, amiket hoztam nekik. Vettem ugyanis rengeteg színes ceruzát (és hozzá radírokat), meg zsírkrétát, meg egy 500-as csomag fehér papírt meg még 100 lap mindenféle színűt. Ja, meg egy csomag lufit. Még jó, hogy ott volt a lufi is, a többi ugyanis szemlátomást kb. annyira csigázta fel őket, mint az olaszliszkaiakat egy sakkautomata. A lufi viszont hamar favorit lett a gyerekek körében, tehát nem volt „baj” :-)
Előételnek kaptam egy jó nagy kókuszt annyit kókuszvízzel benne, hogy csak na. Kiderült, hogy a kókusz, amit megiszok, ami tejet ad és amelyiknek a húsát ismerjük odahaza, az ugyanaz. Csak amíg „fiatal”, addig nincs húsa. Amikor már van, akkor kevesebb a leve, viszont a húsából lehet kókusztejet sajtolni. Érdekes volt. És persze ingyenes nekik is, mert ott nő a ház körül mindenütt a sok-sok kókuszpálma. Mivel az ebéd még mindig váratott magára, fürödtem egyet a ház melletti tengerparton. A hullámok továbbra is jó nagyok voltak. De már volt nálam búvárszemüveg és pipa, meg békatalp… Az igazi ijedség akkor jött, amikor az első hullámokon túljutva a visszaáramlással száguldva mintegy arasznyira alattam húztak el a borotvaéles korallszirtek. Aztán újabb habzó hullámhegy, amikor nem látni semmit, majd a völgyben ismét ezerrel száguldanak el a szirtek. Szóval gyorsan beljebb is úsztam, ahol már nem volt ennyire paráztató a dolog, és itt már élvezettel nézhettem a víz alatt egy-egy nagyobb tarajos hullám árnyékát a tengerfenéken.
Az ebéd ott készült a ház melletti konyhában, és a favoritom a kókusztejben főtt bableves lett. De megettem mindenféle mást is, pl. egy újabb „krumpli-klón” dolgot, aminek a nevét nem tudtam megjegyezni, de se nem krumpli, se nem yuca, se nem plátano, hanem valami számomra új. És nem csak megettem, hanem meg is ittam. Valami pohár vízben volt lime-szörp jéggel. Jobb nem belegondolni, hogy honnan volt édesvizük, pláne, hogy milyen vízből csináltak jeget… De túléltem ezt is.
Ebéd után még dumálgattunk egy kicsit, aztán elbúcsúztunk egymástól, hívtak, hogy ha majd megint az országban leszek, látogassam meg őket, ők akkor is itt fognak lakni. Ez szerintem inkább szomorú, látva az állapotokat, ahogy élnek, de valószínűleg tényleg így lesz minden változatlanul évek múlva is. Erősen gondolkodtam, hogy otthagyjam-e a gyerekeknek a búvárcuccomat, de aztán a szívem és az önzésem közötti küzdelmet az eszem oldotta fel, mondván, hogy ha nekem, aki elég jól úszok, ijesztő volt a hullámzás, talán jobb, ha nem vállalom fel annak a felelősségét, hogy az úszni nem tudó gyerkőcök egymást túllicitálva próbáljanak egy hét múlva búvárkodni az új szerzeménnyel (ami még nagy is rájuk, tehát a szemüvegbe befolyik a víz). Majd ha már nagyobbak lesznek, megkapják :-(
Autóba szálltam, és először is a helyiek által szép strandnak mondott San Rafael felé mentem tovább. Mint kiderült, itt két strand is van. Az egyik a tengerben, a másik a hegyekből lezubogó folyócska felduzzasztott medencéiben. Ez utóbbiba nem mentem be, mert sokan is voltak, meg hideg is volt a vize, de látványnak nem volt rossz. A tengerpart pedig határozottan olyan volt, mint a Jurassic Park második részének az eleje. Amikor a hatalmas hegyek lábánál levő keskeny tengerparton piknikezik a multimilliomos család. Itt is óriási hegyek emelkedtek szinte függőlegesen a tengerparton, és a hozzájuk tartozó völgyek is megfelelően keskenyek, meredekek és mélyek voltak. Pont, mint amilyenekbe berepül a helikopter a Jurassic Park elején. Nos, piknikező család itt is volt, csak épp nem egy, hanem párszáz és nem milliomosok, hanem mindenfélék. A parkoló egyik őre, akinél fizettem, határozottan európainak tűnt, ezért rá is kérdeztem. Trieszti születésű, de Belgium és egyéb helyek után Kanadában élt vagy 50 évig; ott nőtt fel. Aztán lejön ide, megveszi az egész kócerájt (tengerpartot, folyót, hegyoldalt, mindent) és parkolóőrködik. Hihetetlen. Na mindegy. Úgyhogy fürödtem harmadszor is aznap az óriáshullámokban, de itt most semmi izgi nem történt. Nézhettem a bitang nagy hegyeket, meg lebeghettem. A Lago Enriquillo sótartalma pont annyival volt nagyobb, hogy remekül lebegtem. A tengerben folyton lesüllyed a lábam. Kéne rá hízni egy kis zsírt biztos :-)
Aztán hamar eljött a hazaindulás ideje, amit jól beosztottam, megálltam még egy-két helyen fotózni, és úgy időzítettem, hogy az esti 8-as misére kényelmesen hazaérjek. Ez sikerült is, bár „vesztettem” némi időt útközben kókuszvásárlással, meg Baníban, aholis véletlenül megláttam a „Dulcería del Hungaro” cégért. Sajnos személyesen nem sikerült beszélnem Führer Far(a?)gó Andorral, aki ’52-ben érkezett, mint Auschwitzot megjárt menekült, a fiával, Imrével viszont igen, aki annyira tud magyarul, hogy nem is Imre, hanem Enrique. Mivel már eléggé esteledett, azt mondta, hogy ha valamelyik nap korábban oda tudnék érni, hazadob a „papához”, hogy elcsacsogjunk egymással. Talán összejön, de valószínűleg így, hogy 10 nap múlva már indulok, így már nem. Kár.
Végülis aztán hazaértem a csütörtöki búcsúparty után méltán koszfészeknek nevezhető kis (nagy) otthonomba, és ezzel vége is lett a hétvégének. Indul az utolsó teljes hetem, kíváncsi vagyok, mit fogok elfelejteni. :-) A cserkészeket nem szeretném, ezért hajtóvadászatot indítottam délben, és eljutottam az itteni fő egyetemig. Az óriási campus óriási kapuján az áll: „Universidad Autonoma de Santo Domingo – Primada de América, Fundada el 28 de octubre 1538”. Döbbenetes, hogy közel 100 évet ránk vertek egyetem-alapítás terén!!! A HÖK épületében meg is találtam az „extra-univesitáris-lehetőségek” irodáját, ahol hosszas telefonálás után prezentáltak is egy számot, amin akkor ugyan nem sikerült senkit sem elérni, de elvileg cserkészt lesz a vonal végén, ha felveszi valaki. Szóval haladunk… A többit meg majd az idő eldönti.

A szombaton készített fotók már fent vannak, méghozzá itten!

Térkép:


   
     
  Vissza