DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. június 18.
Az elmúlt 2 hétvége

Röviden összefoglalom az elmúlt két hétvégét, hiszen a korábbi hétvége fotói már fent is vannak (Playa Rincón és társai), az utóbbi hétvégén meg kevés kép készült, talán majd felteszek egyet-kettőt.
A Higüey-Miches túra után az autó új első kerekeket kapott. A szervizben nem voltam jelen a cserénél, mert elmentünk addig egy kollégával kajáért, de a másik rögtön mondta, hogy természetesen centírozott kerekek kerültek fel. Ezt szombat reggel cáfolni igyekezett a 80-100 km/h közötti kormányrángás, szóval még az is megfordult a fejemben, hogy feladom a hétvégi terveimet. Ebbe az irányba hatott, hogy az elkészített szendvicseket a konyhaasztalon, a fényképezőgépemet meg az ágyamon felejtettem. Szegény fényképezőgép rosszat sejthetett, ezért próbált meg kibújni az út alól, ahol aztán másnap irreverzibilis károkat szenvedett a korallszirten szegény…
Magát az úticélt is csak szombat reggel találtam ki: megnézem mégegyszer a Samaná-félszigetet és annak is a Playa Rincón nevű strandját. Az útikönyv és a spanyol vízilabdás srác szerint is idilli.
Az odautat sem siettem el, és Samanában meg is álltam, hogy végre végigsétálhassak a bálnás hétvégén lefotózott hosszú hídon. A híd egy kis földnyelvet köt össze egy pici szigettel, majd azt a szigetet egy másik, sokkal távolabbival. És nem egy autópálya, hanem csak 2-2.5 méter széles. Ahogy sétáltam, valami éktelen sikoltozást és visítást hallottam, mintha lányok játszanának valami nagyon ijesztő játékkal. Aztán kiderült, hogy mi a hang és az öröm forrása. A híd közepén a korláthoz kötöttek helyi srácok egy hosszú kötelet, és a híd pillérén felmászva hintának – ahogy a családban az ilyen hintát nevezni szoktuk: liánnak – használták. Nagyon poénnak nézett ki, szóval néhány fotó elkészítése után eltettem a hátizsákba a fényképezőgépet és kivettem a fürdőgatyámat, majd egy gyors átvedlés után felmásztam a híd korlátjára. Egy, a liánozásban szemlátomást résztvenni nem akaró helyi gyereket megkértem, hogy figyeljen a cuccomra, majd egy másikkal megtárgyalva a vízmélységet, gyorsan le is vetettem magam a hullámok közé. A híd persze nem volt túl magasan a vízszint felett, olyan 7 méterre saccoltam, viszont egy majdnem ugyanilyen hosszú hintán már elég jókat lehet lendülni. Szóval én is beálltam a sikoltozó srácok sorába. :-)
A felmászás szintén érdekes feladat volt, mert a híd boltívén végigmászva kellett a végén átfogni a híd járdájának a külső szélére, ami minimum fél méterrel „kijjebb” volt, mint a boltív, tehát biztos voltam benne, hogy párszor bepotyogok majd a vízbe, és majd jót nevethetnek rajtam a helyiek. De aztán szerencsére sikerült a trükk, a járdáról átfogtam a korlátra, és már húzódzkodhattam is. Egy helyi srác meg fentről segített, aztán elmondta, hogy nem épp a legoptimálisabb helyen jöttem fel :-)
A szomszédos hotel strandján levő biztonsági őrrel még dumáltam egy kicsit, lefotóztam, meg elkértem a pump-gun puskáját, miután rákérdeztem, hogy ugye nincs töltve. Mondta, hogy töltve is odaadná, de nincs, a golyókat a zsebében hordja (haha :-) ).
Végül alkonyattájban értem Las Galeras-ba, a félsziget utolsó településére. A Playa Rincón innen hajón, lovon, vagy kerülőúton járművel közelíthető meg. Tehát keresnem kellett szállást. Az első drága volt, a másodikban meg majdnem elfogadtam az árat, mikor meggondoltam magam, és még bementem egy kis utcába. Ott egy kapura az volt írva, hogy Bed&Breakfast, ami kedvezően hangzott másnap reggelre vonatkozóan, szóval be is mentem és ki is vettem egy szobát. A tulaj egy vidám francia fickó, Rémy, a lakótársaim meg a sokéves martinique-i haverjai voltak. Szóval vacsi után hazaérve odaültettek az asztalukhoz, és boroztunk egyet mielőtt együtt elmentünk volna a falusi éjszakába. A franciára átállás kissé (nagyon!) nehezen ment, de aranyosak voltak, és dícsérék azt, amit kinyögtem azért. Hogy a nyelvi kavalkád teljes legyen este a bárban már spanyolul rendelhettem, miközben jobbra egy francia, balra meg egy német ült mellettem. A német fickó, Wolfgang, a terület első autókölcsönzőjét nyitotta meg 11 évvel ezelőtt. Most, hogy a lánya iskolába jár, kezd szembesülni azokkal a dolgokkal, amik miatt én nem tudnék itt élni. De nem csak a lányáról, hanem a „lányokról” is beszéltünk. A helyiek 1500 pesóba kerülnek, ami szerinte sem kevés, de cserébe egy teljes éjszakára. :-) Az országba látogató szingli turistalányokról, akikre az egész itteni „sanky-panky” csajfelszedő iparág épül, tanultam egy szép német szót: „Schwarzschwanzgeil”.
Másnap reggel aztán reggeliztünk egy jót a franciákkal, majd két autóval elindultunk a Playa Rincónra. Az egyik a Seat volt. Mondták, hogy nem lesz gond, csak az utolsó pár kilométer földút. Na de milyen! Basszus, szegény Seat szegény felfüggesztése megint jól át lett mozgatva… De nem is az volt az izgalmas, ahol földút volt, hanem az, ahol víz. Ugyanis életem legnagyobb „pocsolyáin” vezettem keresztül. A Mitsubishi pickup ment elől, hogy lássam, merre vannak a nagy gödrök a víz alatt, és megpróbálhassam kikerülni őket. A Seat ezt is túlélte, szóval kétéltű is, nem csak páncélozott!
A strand valóban maga volt a paradicsom. Egész hazaindulásig a Seat volt az egyetlen „személyautó” a látogatók közt, de összesen sem volt 15 autó a több km-es strandszakaszon. Valóban idilli hely. Sok-sok pálma, gyönyörű színű tenger, öblök és egy kis patak, ami egy félsziget mellett folyik az öbölbe. Miután kiválasztottuk a halainkat (lásd fotók), el is mentem snorkelingezni. A kis patak közelében mentem a tengerbe, és rögtön két érdekes felfedezést is tehettem: a hideg édesvíz szétterült a meleg tengervíz felett, valamint ha felvettem a szemüveget és a békatalpat és összekavartam a kétféle vízréteget, akkor ugyanabban az optikai élményben lehetett részem, mint a barlangi búvárkodás alkalmával!
Elindultam korallzátonyt keresni, és bizony nem kellett messzire úsznom. Lehet, hogy máshol ez a normális „snorkelingezés”, de én még életemben ennyi szépet nem láttam így. Színes korallok és sziklák, halak százai kézzelfogható mélységben. Időnként lemerültem a fenékig, hogy jobban megnézzek ezt-azt, és innen gondolom, hogy sehol sem volt mélyebb 5 méternél. Cápa nem volt, pedig pont ilyen helyeken szoktak lenni a dokumentumfilmekben a kisebb fajta halevő cápák. Az egyik sziklaodúba viszont egy tengeri (óriás) teknős húzódott be, majd ahogy megálltam jobban megnézni, jobbnak látta szegényke kijönni, és elúszni. Nem voltam soha gyors úszó, de hogy egy teknős 100-on 100-at ver majd rám, azt nem gondoltam volna!! :-)
Snorkelingezés után sétáltam egy kicsit a strandon, meg ebédeltünk, meg olvasgattam a Kubában beszerzett regényemet, meg ugyebár összetörtem a fényképezőgépem. Aztán elindultunk vissza az Óperenciás pocsolyákon keresztül. Délután még fürödtem egyet Las Galeras strandján, ahol szintén láttam érdekes halakat, ahogy átúsztam egy közeli mini-szigetre (2 kókuszpálma meg néhány bokor volt csak rajta, és borotvaéles korallszirtek vették körül). A pancsolás után aztán autóba szálltam és rekordidő alatt vezettem le Santo Domingoba.
Hét közben aztán alig történt valami, esténként filmeket néztem, meg egyszer lenéztem a tánciskolába, ahol megható örömmel fogadott a tulajdonos/főnök, és rögtön kaptam pár ingyenórát, a következő tanfolyamom mellé. Szóval megint lemegyek majd párszor.
Pénteken egy kellemes kis esti pub-körútra mentünk egy kollégával és a barátnőjével. A barátnő egy helyes barna lány, de messze nem olyan helyes, mint a srác felesége. Szóval nem értem, de nem is kell.
Szombaton aztán kialudtam magam, és rendet raktam a lakásban, hogy Paco normális körülmények közé jöjjön vissza este. Utána elmentem megnézni két városi parkot, ahova már régebben el akartam menni, és vittem a kocsiban a siklóernyős cuccot, mert eszembe jutott, hogy van a városhoz nagyon közel egy starthely, ami délután-koraeste a legjobb. Gondoltam megnézem, és ha mások is vannak, akkor repülök egyet én is. Így is lett. A hely egy nagyon hangulatos területen van, amit fel is vásárolt egy ingatlanbefektető, és szépen épülnek a hétvégi házak a dombokon. A tulajdonos azonban példaértékűen nyitott valaki lehet, mert az ernyősök továbbra is járhatnak, és egészen konkrétan az ő házának a kertjéből startoltunk el! Az idő pedig fantasztikusan nyugodt volt, semmi gond nem lehetett, szóval teljes biztonsággal repültem kettőt, és emelést egyszer sem sikerült találni, szóval a rövid „lecsúszások” alatt nyugodtan gyönyörködhettem a tájban.
Repülés után pedig a helyiek meghívtak a szomszéd domb tetejére (az egyiküknek egyszer majd oda épül fel a háza) egy kis hús-sütögetésre. Vidám hangulatban telt az idő, aztán hazamentem, zuhany, és már mentem is Pacoért a reptérre, aki a változatosság kedvéért most Chiléből jött vissza.
Ott viszont most tél van, szóval jól megfázva ért „haza” és reggelre 38-39 fokos lázat mért a hőmérője. Így a vasárnapi kiruccanásban nem vett részt, a pénteki kollégával és a feleségével mentünk hármasban a korábban említett Cueva de las Maravillas-ba. Hihetetlen jól meg van csinálva a barlangban a „turistaösvény”, igazán kár, hogy tilos fotózni. Én azért csináltam pár fotót, mert gondoltam, hogy csak a vakuval van bajuk. Az első fotó után aztán kaptam a csoportvezetőtől hideget-meleget, az utolsó mondata az volt, hogy „és remélem, hogy ez nem fordul elő mégegyszer”. Abból a szempontból igaza van, amit utána ő is elmondott, hogy rengetegen képtelenek kikapcsolni az automata vakut, és ezért egyszerűbb nekik kategorikusan tiltani a fotózást. De hát Kolombusz előtti indián-idők barlangrajzait mégiscsak meg kell valahogy örökíteni, nemde? :-)
Ez volt tehát a vasárnap, és ezzel utol is értem magamat.

A fotók itt, illetve emitt nézhetok meg!

Térkép:

   
     
  Vissza