DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. június 12.
Zarándoklat, pancsolás, hegymászás

Mint mondtam, június 7-én, csütörtökön (amikor letelt a 4. hónapom) itt munkaszüneti nap van. Egy otthon semmibe vett egyházi ünnep: Corpus Christi. Mivel Paco már kedden elrepült Chilébe, az autót pedig újra a gondjaimra bízták, nekiindultam kelet felé. Paco szegény nem nagyon vallásos, én meg nem nagyon vagyok egy hittérítő, de nagyon érdekelt a higüey-i Mária-zarándoktemplom, ahová kézenfekvő volt ezen az egyházi ünnepen elzarándokolni.
Az út odáig előbb autópálya, majd országút, de elég normális minőségben. Szóval hamar ott voltam, kb. két óra alatt. Útközben megálltam egy szép folyó-kanyonban, és feljegyeztem egy kíváncsiságot ébresztő „Cueva de las Maravillas” nevű helyet, ahová majd talán még elmehetnénk Pacoval, mivel többeket kérdeztem és még senki sem volt benne.
Higüey temploma nagy élmény. Egyszerre csúf, vicces, megkapó. A fedetlen vasbeton belső térben járkálva az jutott eszembe, hogy II. János Pál pápa vajon mit gondolt elsőre, mikor meglátta. Elég modern valaki volt, szóval szerintem azt, amit talán az első taizé-s ének hallatán: sokan sokféleképp magasztalják az Urat… A templom körül szép pálmaliget van, ott az árnyékban gyorsan meg is ettem az egyik szendvicsemet.
Aztán mentem tovább. Gondoltam kimegyek a bávaroi tengerpartra, ahová még 2005-ben vitt el Cristóbal egy hétvégére egy all inclusive paradicsomba. A hely még mindig létezik, úgyhogy bátor léptekkel be is mentem a strandjára és hamar fürödtem egyet ott, ahol életemben először találkoztam a karibi azúrkék tengerrel. Jó érzés volt. Azt hiszem nem panaszkodhat az, aki már a Dominikai Köztársaságban is tud nosztalgiázni :-)
Innen egy sokadrendű úton gondoltam észak felé eljutni Miches-be, ami a vízilabdás „España!!” (vagyis a spanyol srác) szerint egy csodálatos hely. A táv nem volt 100 km sem, de ezek a sokadrangú utak olyanok, hogy ehhez a 100 km-hez nettó menetidőben is 3 óra kellett. Ehhez jött még hozzá pár útközbeni fotó-stopp, mert a vidék csodaszép. El is határoztam, hogy talán az eddigi leghangulatosabb táj. Dimbek-dombok sok-sok pálmával és tisztásokkal. Szóval vidám hangulatban voltam. Rá is mosolyogtam az autóból a helyiekre, aminek egy robogós lány annyira megörült, hogy egyből meg is fordult és „üldözőbe vett”. Úgy egy kilométer után megálltam, mert kíváncsi voltam, mit akar. A hellózások utáni első épkézláb kérdése volt a várva-várt: tienes novia? Hát így aztán hamar leráztam (egyébként sem volt túl csini – sok volt a hely a fogai között).
A leghosszabb megállás egy szép nagy hegy lábánál volt, amire mindenképp fel akartam kirándulni, mert jó panoráma ígérkezett. A falusiak készségesen meg is mutatták a „kényelmes utat” amin fel lehet menni, de a Seatot inkább letettem és gyalog indultam fel. Nem bántam meg. És a Seat sem.
Felfele menet láttam egy csúcsszuper gyíkot, amit a cserkész Reál őrsének kedvéért le is akartam fotózni. A sok próbálkozás eredménye egyetlen elfogadható fotó, meg egy lemerült fényképezőgép lett. A gyíkra ugyanis ez a gép valahogy háklis és nem hajlandó beélesíteni. Pedig produkálta magát a piros-zöld mini-dinoszaurusz: jól felemelte a fejét és a torkán levő hólyagot felfújta-leeresztette folyamatosan. Ilyet sem láttam még előtte élőben!
A csúcson volt egy idén májusban állított kereszt (ezt lent a helyiektől kérdeztem meg egy házban, ahová bekéredzkedtem kezet mosni), két menedékház, egy hinta és a vártnál is lenyűgözőbb panoráma. És megint teljesen egyedül voltam. Turistáknak semmi nyoma. Ez olyan…fura.
Lefele jövet már elég éhes voltam, és mivel kajám már nem volt, körülnéztem egy vad mangófa alatt és találtam is még nem rohadó hullott mangót. A svájcibicskával meghámoztam és jól megettem. A kettőből azt, amelyik már majdnem teljesen érett volt. Aztán szedtem még párat otthonra, ezért kellett utána kezet mosnom.
Miches valóban festői helyen fekszik, kár, hogy pont napnyugtára értem oda. Talán még vissza tudok egyszer majd menni. Megnézni jobban is. A hazaút ugyanis elég horror volt. A kátyús út kifejezés nem elég erős arra, amin végig kellett zötykölődnom. Mindezt abban a tudatban, hogy azóta, hogy a Paco gumit akart cseréltetni, azóta én egyedül több, mint 1000 kilométert autóztam már, ehhez jönnek az ő kilométerei… A kátyús utat úgy 30 km földút követte, majd végre aszfalt. De abból is a lehető legszebb, legjobb minőségű, tehát végre repeszthettem haza. Egyedül egyszer álltam meg egy hosszú egyenes szakasz közepén, hogy kiszálljak és bámuljam a csillagokat. Rengeteg volt. Itt a városban persze nem látszanak a szmog és a fények miatt. Inkább a szmog miatt, hisz fények azért elég szerényen vannak Santo Domingoban…
Az utolsó szakasz az országos 4-es számú főúton (-> 100-110 km/h) vezetett az autópályáig, és bizony a franc se gondolta volna, hogy itt is lehetnek kátyúk. De ez a Seat úgy látszik nagyon jól össze van rakva, gond nélkül hazaértünk.
A házban kb. este fél 11-kor parkoltam le és döbbenten láttam, hogy a rövidke kis túra újabb 540 kilométer autózás volt. De milyen szép nap! Megérte!

A fotók itt nézhetok meg!

Térkép:

   
     
  Vissza