DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. június 7.
Costa Rica: Svájc vagy Szlovákia? Munka vagy élvezet?

Ennyi, vége, köszönöm, nincs mit. Lezárult a costa ricai projekt, jöttünk-láttunk-győztünk. Nagy rohanás volt sok munkával, kevés kulturális programmal, mégis jól éreztem magam.
Szerda hajnalra hívtam taxit egy helyi taxitársaságtól. Az első hívás után 4 órával sem igazolták még vissza, hogy jön majd valaki, ezért még kedd este felhívtam őket még egyszer, de mielőtt az összes-összes adatot bediktálhattam volna (hihetetlen, hogy ezt is mennyire összebonyolítják), megszakadt a hívás, ezért csak összesen 3 hívásomba került egyetlen taxi leszervezése. Cserébe az utolsó hívás után este 10 tájban csörög a telefonom, és mondja egy ismeretlen, hogy ő a taxisom, és itt áll a ház előtt. Hát ennél azért azt hittem, hogy jobban fejezem ki magam spanyolul, ezért mondtam neki, hogy ez kedves, de HOLNAP REGGEL FÉL HÉTKOR megyünk. Mondta, hogy tudja ő is, csak idejött megnézni, hogy hova kell majd jöjjön, és ugyan menjek már le, hogy holnap majd megismerjem. Eszem megáll. Felhúztam egy pólót és úgy mezítláb lekocogtam, Paco meg nem hitt a fülének, mikor beszóltam a szobájába és vázoltam a szitut.
Odalent valóban ott állt a taxi és a kerítésen át beadta a névjegykártyáját, mikor megszólalt a telefonom. Egy taxis volt, és csak meg akart nyugtatni, hogy akkor holnap hatharmincra értem jön, de hogy mondjam el, hogy ez pontosan hol is van, hogy könnyen idetaláljon. Mindezt úgy, hogy közben az ajtó túloldalán már ott állt a taxim. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen, de a 4310-es számú kollégája már itt van. Kölcsönösen elnézést kértünk, a központ összekavart valamit :-)
Felmentem, Paconál visszakoztam, miszerint mégsem hülyeség gyorsan odarohanni az ügyfélhez, mert jól szervezik a dolgokat a központjukban. Mikor aztán vacsora végén megint megszólalt a telefonom a lakás másik végében, már csak annyit mondtam a vigyorgó Paco-nak, hogy „voy a matarle”, majd a három telefonhívás után törvényszerűen bepróbálkozó harmadik taxissal is megbeszéltem a dolgot és jó éjt kívántam neki.
Reggel aztán hamar kiértünk a reptérre, ahonnan a szokásos megaláztatásokat (vetkőzés, hideg kövön mezítláb járás, kukoricán térdelés, stb) követően egy kényelmes repüléssel a nagy hegyekkel körülvett San Joséba érkeztem. Hogy ki jön majd értem, ez rejtély volt, örültem, hogy az előző napi rátelefonálásom után legalább egy hotelszobát lefoglaltak nekem. Ehhez képest a reptéren várt a helyi pénzügyes, Isaac, valamint a panamai general manager, Oscar és a szintén panamai key user, Marta. Egyből a céghez mentünk, ahol kiderült, hogy a készletszállítmány már megjött Panamából, és működik a számítógépes hálózat is, de ennél több igazából nem volt előkészítve. Munka tehát volt bőven.
Másnap reggel jött meg a kolléganőm Budapestről. Vicces, mert a gépe Frankfurtból Santo Domingo érintésével ment San Joséba, gondolom ott kitett-felvett néhány utast, azért kellett kiszálljanak. A reptérre engem is kivitt a helyi pénzügyes, hiszen egyedül én ismertem a Klárát. Fél órát vártam a hotelben Isaacra, majd mire a reptérre értünk, a Klára már rég nem volt ott, hanem taxit fogott és a hotelbe vitette magát. Ezt a helyi taxisok derítették ki nekünk CB-rádión, ugyanis a magyar/dominikai telefonok nem működtek. Ciki volt, de hát francé’ kellett Isaacnak fél órát késni, és utána még két nőcit a város két különböző pontján kitenni útközben…
Csütörtökön így aztán már ketten harcoltunk a helyiekért (ellen?), és a raktáruktól kezdve a számlapapír nyomtatóba helyezéséig mindenre kaptak koncepciót, hogy hogyan csinálják majd. Este még beültünk páran egy pubba, de mivel Klára addigra már vagy 48 órája volt ébren, és mindenki punnyadt volt, hamar végeztünk is.
Pénteken délben a panamaiak (az igazgató és Marta), mint akik jól végezték dolgukat, hazautaztak. Öt perccel később már csak mi ketten, a raktáros és a számlázó lányka maradtak a cégnél. Ez elég bíztató a cég jövőjére vonatkozóan… Na mindegy. Estére kiderült, hogy a két majdani felhasználó abszolút nem ért a rendszerhez, szóval szombatra oktatást rendeztünk nekik, ezért a két kisfőnökkel (pénzügy, ill. értékesítés) szombatra beszéltük meg az esti bulizást.
Szombat reggel szó szerint elaludt a Klára a lobbiban, Isaac ugyanis az addig naponta „megszokott” fél órás késését a változatosság kedvéért több mint 45 percre növelte. Bementünk a céghez, és egyből indult is az oktatás. Isaac kb. fél óra után elhagyta az irodát, az értékesítési vezető pedig csak déltől csatlakozott hozzánk. Ez utóbbival azt beszéltük meg, hogy este fél 10-kor találkozunk majd a hotelben, és elmegyünk valami szórakozóhelyre. Ehhez azért kellettek ők is, mert a hotel környékén csak buzibárok vannak.
Estére értünk vissza a hotelbe, és én hamar elmentem sétálni egyet a környéken, hogy lássam, milyen a város. Röviden összefoglalva: kelet-európai. Magyarán sok szép régi (történelmi) épület, de város java koszos szocreál csúnyaság. Normális autópark, normális utak, a pirosnál megállnak, a sávokat betartják, a tömegközlekedés szintén működik. Az időjárással mázlim volt, mert csak egyszer kezdett el szemerkélni, zuhogni nem zuhogott egész este. Hazafelé aztán egy közértben bevásároltam (simán lehet dollárral fizetni, a visszajárót colónban adják), majd a Klárával éjfélig dumáltunk a hotelben a helyi „barátainkat” várva, végül aludni tértünk.

Aludni kellett, hiszen másnapra szereztünk helyet egy helyi utazási iroda egynapos túrájára, így reggel megint korán kellett kelni. Főleg mivel nekem ugyebár ki is kellett csekkolni a szobámból még reggel, és átpakolni mindent a Klárához, mert az ő gépe csak másnap reggel ment, az enyém meg már vasárnap délután.
A kisbuszban rajtunk kívül egy kb. 12 fős puerto ricoi turistacsoport volt, velük töltöttük a napot. Az első állomás az ország legmagasabb vulkánja, az Irazú (3432m) volt. A vulkán utoljára ’63-ban tört ki, azóta alszik. Az öt kráterből hármat látogattunk meg, de én csak kettőt láttam. A harmadik valószínűleg nem volt olyan látványos és ezért kötött le annyira a másik kettő. De már azért a kettőért is megérte :-) A hegyoldal fantasztikus növényzettel van borítva, annyi zuzmó, amennyit még soha sehol nem láttam, valamint a természetvédelmi terület alatt, a termékeny talajon krumpli és hagymaföldek tömege. Az egyik legviccesebb növény a lapulevél és a rebarbara génhibás változata, a „szegények esernyője” nevű, aminek a levele az idegenvezető szerint akár 2 méter átmérőjű is lehet, de az útról „csak” olyan 1-1.5 métereseket láttunk.
A második állomás Cartago, az ország régi (spanyol idők alatti) fővárosa, pontosabban annak zarándoktemploma volt. A templomot egy sziklára építették, amin egy helyi lány 1634. augusztus 2-án egy kis szobrot talált, ami egy csecsemőt tartó nőt formázott. A szobrot hazavitte. Másnap ismét az erdőben volt tűzifát gyűjteni, és a sziklán újra talált egy szobrocskát. Hazavitte, mondván milyen jó, mert most már kettő is van belőle. De otthon nem találta meg a másikat. Harmadnap is ott volt a szobor, de az otthon elrejtett darab megint nem volt sehol. Végül már a plébános segítségét kérte, aki a szobrot a szentélybe zárta, ám onnan is eltűnt. Ekkor rájöttek, hogy a Szűzanya jelent meg nekik, és a szikla köré templomot emeltek, ami azóta is zarándokhely, és sokan gyalogosan jönnek akár Panamából vagy Nicaraguából is.
A városnak számunkra magyar vonzata is lett. A puerto ricoiak ugyanis kedvesen Haribo gumimacival kínáltak meg bennünket, amin döbbenten vettem észre a „Made in Hungary” feliratot. Hát igen. A hungaricumok. A busszal innen egy másik völgybe mentünk, ahol az első spanyol telepesekkel érkező ferences szerzetesek templomát néztük meg Orosiban. Ez egy nagyon hangulatos kis hely, kár, hogy nagyon hamar továbbállt a csoportunk (folyton kettőnkre vártak így is). Mi ugyanis próbáltunk azért mindent jól megnézni, és lehetőleg fotózni is. Klára pl. beállt egy szép háttér elé, és kérte, hogy távolról zoommal, stb fotózzam le, de ebből aztán semmi sem lett, mert mire beállítottam a képet, szegényt kb. 1000 hangya lepte el :-)))
A zöldnél is zöldebb tájon továbbautózva felkapaszkodtunk egy nagy hegyre, ahol egy csodás kilátóponton levő pici étteremben ettünk egy finomat, miközben szemmagasságban sas körzött prédát keresve és tenyérnyi színes lepkék szálldostak virágról virágra.
Egész nap sütött a nap, egyedül azalatt esett, amíg San José külterületétől a hotelig buszoztunk. Szóval nagyszerű időjárásban egész sokat láttunk a környékből. A hotelbe negyed 4-re értünk, tehát még volt egy kis időm, mert a gépem csak 6-kor indult. A kis idő arra pont elég volt, hogy Isaac odaérjen a hotelbe aláírni az utolsó doksikat és elbúcsúzni tőlünk, majd búcsút vettem Klárától is, és a reptérre mentem, onnan meg „haza”.
A repülőbe kb. legutolsónak szálltam be, így a félig üres gépben oda ültem, ahova jólesett. Ez meg most a vészkijárati szék volt. A repülőn írtam pár emailt, kipróbáltam, hogy van-e wifi hotspot útközben, de nem volt, majd kókadoztam egy kicsit, és este 11-kor leszálltunk Santo Domingoban. Egy örökkévalóság után (legislegislegislegutolsóként) kijött a táskám is, és hiába szedtem a lábam, majdnem utolsó voltam a csomagátvizsgálós sorban is. Dominikai logika, hogy így éjjel úgylátszik jobban ráérnek, és életemben először átvilágították a poggyászomat, de mindenki másét is. Még szerencse, hogy nem hőbörögtem, ugyanis így is kiszúrták a csomagomat és félreállítottak. 1-2 perc várakoztatás után hőbörögtem egy kicsit, hogy akkor most már mehetek-e, de előbb átvilágították mindenki más csomagját, és csak aztán esett neki egy fickó és egy nő a cuccomnak. Ideges voltam, mert nem értettem, mit akarnak. Már azon voltam, hogy hirtelen hátraugrok, összekuporodom és közben azt kiáltom, hogy atención!!! de ehelyett inkább azt kérdeztem epésen, hogy talán mondják meg mit keresnek, talán tudok segíteni megtalálni. A választól elhűlt a vér bennem, mert „valami mintha két rúd szalámi lenne a csomagban” volt a válasz. Hát vazze, naná, hiszen otthonról küldött a család a Klárával két rúd szalámit. A halál se gondolta, hogy ki fogják szúrni. Eddig sosem volt ilyen gondom. Na, a két szalámit mégsem ajándékozhatom oda, szóval a flegma ideges arcot megőrizve kihúztam a dezodoromat, hogy nem-e ez volt. No. Majd egy szartyrot, amiben a két cipőm volt. Nem lehetett a két cipő? No. Fú, ez így gáz. Utolsóként már tényleg csak az a szatyor maradt, amibe többszörösen becsomagolva a két szalámit tettem. Ahogy tekertem ki a rétegeket egyre durvább szalámiszag volt, de reméltem, hogy ezt egyelőre csak én érzem, szóval benyúltam a zsákba és kivettem egy libamáj-konzervet, és mondtam, hogy hát ilyenek vannak még nálam. Megnézték és mosolyogva bólogattak, hogy igen! Bizonyára ezt látták a monitoron. Köszönnek mindent, welcome, jó éjszakát, viszlát, stb. A szalámik megmentve. Pulzus visszasüllyedve. Száj vigyorra kunkorodva.

Ezzel, és egy gyors hazataxizással végződött a Würth Costa Rica által szponzorált újabb kis kiruccanásom.

A workaholic fotók itt, a turistaképek meg emitt nézhetők meg!

   
     
  Vissza