DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. május 28.
111 nap után / Barlangok

Az autó a szervizben, a papírok Paconál sincsenek, a szálak bonyolódnak, az élet megy tovább. Visszatekintve az elmúlt időszakra, azt kell, hogy mondjam, a világ legszerencsésebb flótása vagyok, és újraértékelhettem a hátralevő picivel több, mint két hónapot: ezt az időt ajándékba kaptam az élettől. Ráadásként. Tálentum, amit ki kell majd használni, vagy örökre elveszik.
Ennek jegyében telt a hétvége is, amit mondjuk a péntekkel kezdek, mivel a héten egy fekete csütörtökön és egy tárgyi eszköz beruházáson kívül semmi említésre méltó nem történt. A feketecsütörtök szép nevét az egyik kolleganő jóbarátjának a meggyilkolásáról meg a magam élete fonalának újrafésüléséről kapta, a tárgyi eszköz beruházás meg az autós élet egyik utolsó pillanatának kihasználásával egy ventilátor beszerzése volt. Nagyon profi linuxos ventillátort vettem ám! Azért profi, mert egy, a konyhából megszokott tekerentyű is van rajta, amivel pl. 32 perc múlva kikapcsol majd. És azért linuxos, mert a dobozban kb. 8 részre volt szedve, nekem kellett előbb még jobban szétszedni, majd újra összerakni… „modulonként”… je-je (ejtsd: hehe).
Pénteken már újra érezthettem, hogy velem van a Jóisten. Csoda történt. De nem először. Van egy kicsit gyagyás raktáros-inas, aki néha megkér, hogy ebédeljek náluk. Mondhatnám, hogy meghív, de mivel náluk nincs kaja, hanem a közeli étteremből viszünk 1-1 adagot elvitelre, amit meg rendre én fizetek ki, mert nála pont nincs pénz, mondván, hogy egy csomó költsége volt a csecsemője meg a fiatal de beteg felesége miatt, hát így inkább a „megkér” igét használom :-) A csoda az, hogy utána ezt a nem túl drágán (de nem is túl olcsón) vett két adagot most 4 felnőtt ember ette meg, és még maradt is! Nem tudott nem eszembe jutni a csodálatos kenyér- és halszaporítás.
Ezt követte a hétvége. A barlangok hétvégéje. Paco csak szombat délután jött „haza” „otthonról”, addig még rengeteg ötletem volt, hogy mit fogok csinálni. A két hónap ajándékot semmiképp nem szabad elúszni hagyni. Így aztán jól kialudtam magam, majd guagua-ba szálltam és elmentem a Parque Nacional Los tres ojos nevű városszéli helyre, ahol barlangokat lehet meglátogatni, amikben víz van. Dominikai logika, hogy „három szem”-nek hívják, mikor négy tavacska van, de ezen nem akad fenn az ember. Főleg, mivel a negyedikhez odabent egy kis hajóra kell szállni az egyik barlangban, és úgy lehet csak odajutni. Ezt véletlenül vettem észre, mivel ahol minden csoport visszafordult, 4-en felmásztak egy tutaj szerű dologra, és egy kötélen elkezdte őket áthúzni egy helyi. Ekkor odakurjantottam nekik, hogy ugyanmá’ nem mehetek én is? Kérdezték, hogy csoportom van? Mondtam, hogy nincs. Erre visszajött a tutaj és felvett engem is. Az odalenti tanulság az, hogy hajnalban kell menni, vagy szeretni kell a nagyon-nagyon-nagyon fülledt helyeket, valamint, hogy másik fényképezőgép, de legalábbis egy állvány kellett volna velem legyen. Azért néhány fotó talán így is sikerült.
Innen átsétáltam a néhány kilométernyire levő – és már februárban meglátogatott – Faro a Colónhoz, ahol most vezetést is kértem. Azt leszámítva, hogy a kislány összekeverte Franciaországot Nagy-Britanniával és hogy Magyarországot elsőre a brit korona területei közé sorolta, nagyon érdekes dolgokat tudtam meg. Szóval nem is igaz, hogy uncsi hely belülről a Faro, aki erre jár, nyugodtan menjen be, ha temérdek ideje van. Nekem ugyanis ráment úgy két órám. A kifele jövet „rámtámadó” képeslapárust már rutinosan pattintottam le egy „soy dominicano” mondattal, majd a barrion átvágva átsétáltam az óvárosba, a Zona Colonialba. Itt először az Alcazar de Colón nevű hosszú történetű múzeumhoz értem, ami előtt megszámlálhatatlan fiatal nyüzsgött, és a találomra leszólított lányok elmondták, hogy az iskolájuk szervezte kiránduláson vannak. Beszélgettünk erről-arról, majd hozzájuk csapódva szépen besétáltam én is a múzeumba. Ingyen megérte, különben nem egy extra hely. De közben mutattak a telefonjukkal a korábbi múzeumban készült fotókat, az vicces, amolyan természettudományi-activity-múzeumnak tűnt. Innen a Museo del mundo de Ambar következett, ami a korábban meglátogatott Museo de Larimar testvére. Itt megtudtam, hogy bár sokhelyütt van borostyánkő, pl. Magyarországon is, a legislegjobb a Dominikai Köztársaságban található, mert abban van a legtöbb hangya (meg egyebek). Tudtátok, hogy borostyánból van többféle? Persze, hogy tudtátok. Van barnás meg sárgás. De hogy van pirosas (vas), feketés (mindenféle „szemét” felfogja a fényt benne) és kékes (na, erre még nincs általánosan elfogadott tudományos magyarázat) is? Szóval hasznos volt betérni, bár a boltban horrorr-árak voltak.
Volt viszont egy kis taíno indián kultúra-része is a múzeumnak, ahol sokmindent nem olvastam el, de azt szerencsére igen, hogy honnan ered a taíno elnevezés. Így hívják/hívták ugyebár a Hispaniola szigetén lakó bennszülött indiánokat, akiket nagy hévvel irtottak aztán, mivel szegények besokalltak a spanyol uralomtól. A leghíresebb taíno harcos/törzsfő Enriquillo volt, aki elég jó lehetett, mert a spanyolok kénytelenek voltak békét kötni vele. Nevét az ország nyugati részében levő hatalmas tó őrzi. Szóval a taíno szó első leírása Kolombusz második útjáról való, és a leírás szerint, ahogy hajóikon közeledtek az indiánok, azt kiáltozták a fehéreknek, hogy „taíno-taíno”. Ez pedig annyit jelent, hogy „jó ember”, magyarán nem kell félni tőlük, ők nem kannibálok. Ellentétben a karibi-térség jó néhány egyéb indián kultúrájával :-)
Végül bóklásztam még egy kicsit az óvárosban, majd felugrottam egy gua-guára, átszálltam egy públicora, keresztülvágtam a Centro Olimpicon, és miután a közeli kisboltban vettem tejet, kenyeret és Paconak egy welcome-sört, immár nem üres lakásba kellett hazatérnem. Paco vidám volt, még azt is mondta, hogy este menjünk billiárdozni, de aztán bekapcsolt tv-vel, notebookkal úgy elaludt, hogy csak na.
Két dolog nehezítette a másnapi búvár-terveink véghezvitelét: autó nélkül eljutni korareggel Boca Chicába, valamint Paconak reggelre meg kell gyógyulni. Ez utóbbi nem sikerült, úgyhogy reggel egyedül buszoztam ki a búvárközpontba, Paco pedig az egész napot végigaludta.
A búvár-túrát már hetekkel ezelőtt lefoglaltuk, szóval muszáj volt menni, legalább nekem, ugyanis nem hagyományos búvárkodás volt, hanem barlangi merülés. A hely neve elég egyszerű: Cueva Taína, és szerényen a világ 100 legszebb búvárhelyei közé sorolják. Nem véletlenül. Egy édesvizű barlangról van szó, ami valaha cseppkőbarlang volt, de a javát elárasztotta a víz, így most csak úszkálva lehet nézni a sztalagmitokat, sztalagtitokat, fosszíliákat és a barlang falát beborító halott korallokat. A víz elvileg meleg, de ezt én a vége felé egyre kevésbé tartottam igaznak, mindenesetre az első merülésünk úgy egy órás volt, ugyanis csak szakaszokat kellett búvárkodni, aztán 4 különböző teremben fel lehetett jönni a felszínre és normális levegőt lélegezve csodálni a zseblámpáinkkal a csodás látványt. Fantasztikus formák, hihetetlen sűrűségű cseppkő-erdők és kristálytiszta víz. Indulás előtt – így, hogy már megvan minden vizsgám – kölcsönkaptam egy víz alatti fényképezőgépet, ami megette a memóriakártyámat, így kedvemre kattintgathattam. Sajnos sosem lesz annyira szép egy ilyen géppel készített fotó, mint a valóság, pl. nem lehet azt jól visszaadni, amikor egyszerre néz az ember a víz alatt és felett egy vízbe lógó cseppkövet, de legalább a hangulat átjön…
A második merülés előtt rendesen betartottuk az előírt szünetet, és kaptunk hotdogot, meg inni egy száraz barlangocskában. Utána vissza az immár kimondottan hidegnek ható vízbe (ugyanis a napot egész idő alatt nem láttuk: hol csak felhős volt, hol esett is, hol meg ugye a barlangban voltunk :-) ). A második merülésnél nem voltak légkamrák, szóval úszni kellett, ami jó, mert így nem fáztam. Két nagyon látványos része volt a „dögunalom” cseppkövek mellett: amikor vagy 10 métert függőlegesen kellett leúszni egy kürtőben, meg amikor odalent elértük azt a részt, ahol némi sós víz is van. Tudjuk, hogy a sós víz is átlátszó, meg az édesvíz is. De másképp törik a fényt. Ergo, amikor ezeknek a rétegeknek a határára értünk, és az előttem úszó búvár kicsit felkavarta a vizeket, valami fantasztikus optikai dolog történt: minden ugyanolyan színű maradt, de semmit nem lehetett élesen látni. Mint amikor felveszek egy 4 dioptriás szemüveget, vagy egy pápaszemes leveszi azt. Nagyon vicces! Látszik, ahogy kavarog az egyveleg a szemed előtt, nagyjából úgy, ahogy a Predator látszik a Schwarzeneggeres filmben. Aztán ahogy továbbúszol, egy másodperc alatt hirtelen megint minden kristálytiszta lesz, és ha visszanézel, elmosódott búvárokat látsz közeledni. Csúcsszuper! Állítólag hideg helyeken, ahol erős napsütés van, ott a különböző hőmérsékletű (aránylag jelentős hőmérsékletkülönbségű) rétegek kavarodása ugyanezt idézi elő.
A barlangi merülés nagy tanulsága, hogy sosem megyek a helyet szuperül ismerő vezető nélkül ilyen helyre. Volt ugyan mindenfelé végigvezetve egy zsinór, amint háromszögek mutattak a kijárat irányába, de ha ezt nem veszi észre az ember, akkor egyik kő olyan, mint a másik :-) Arról nem is beszélve, hogy lerakódott finom üledék itt is volt, amit nagyon vigyáztunk, hogy ne kavarjunk fel, mert enyhén szólva rontja a látási viszonyokat. A vakus képeken még így is nagyon sokszor bezavartak a kis úszó darabkák.
Ezzel aztán véget is ért a barlangos hétvége, hazafele a gua-gua nem volt eléggé tele, ezért útközben átrakodtak bennünket egy másikba, én meg akaratomon kívül megajándékoztam az első sofőrjét egy szuper esernyővel. Szóval, ha valaki jön, és akar ajándékot hozni, akkor… :-) Na jó, nem. Vennem kell. Még holnap, mert most ramaty az idő, és szerdától Costa Ricában még ramatyabb lesz a kapott hírek szerint.

A szombati fotók itt, a búvárkodósak meg emitt nézhetőek meg!

   
     
  Vissza