DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. május 23.
Egy transzkontinentális hétvége II.: Az utolsó magyar a karibi Svájcban

Vasárnap szintén korán felkeltem, az újabb cél észak felé, a Cordillerák nagy hegyei voltak. A helyi siklóernyős levelezőlistán jelezte egy srác, hogy valószínűleg repülni fognak Casabito-nál, amit a térkép ugyan nem mondott, de az autópálya-leágazás pont ott volt, ahol egyszer mindenképp fel akartam már menni a helyi St. Moritz-ba: Constanzába.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő vagy kilométer odajutni, így nem jeleztem, hogy én is meg fogok majd jelezni, ehelyett inkább jobban ráleheltem a gázpedálra, mert érzéseim szerint nagyjából egy siklóernyősöknél reális időpontra fogok odaérni. Ennek eredményeképp pikk-pakk kifogyott a dízel a Toledoból, úgyhogy Bonao-nál lehajtottam tankolni, aztán nyomtam tovább. Utólag megnéztem, mi látnivaló van Bonao városában, és megnyugodva olvastam, hogy semmi :-)
A randevú-helyen nem volt senki, ezért felhívtam Cédric-et, aki úgy volt, hogy majd megy és mondta, hogy mégsem repülnek. Sebaj. Egyedül ugyan nem fogok repülni, de hát úgyis el akartam menni Constanzáig, ott pedig elvileg lakik egy pilóta, akit a korábbi itteni repülésekről ismertem már.
A randevú helyen mindenesetre felvettem egy stoppost, de ezt hamar meg is bántam. Egy nőci volt (nem csajszi! Nőci!) és kb. az első kérdése az volt, hogy van-e barátnőm, és hogy ő szingli. Komolyan mondom, az agyamra mennek! Úgyhogy szívfájdalom nélkül azt mondtam neki Casabitonál (ami nem egy helység, csak egy hágó egy templomkával), hogy én biza most itt maradok, bár mentségemre legyen mondva, hogy ezt már akkor megmondtam neki, mikor bekéredzkedett. A hágóig feljutni sem volt rossz: igazi hegyi szerpentin, a már megszokott hol aszfaltozott, hol köves utakon. A templomtól kirándultam egy rövidet, hogy hátha megtalálom a starthelyet, de sajna csak kirándulás lett belőle, starthely sehol. Next time.
Utána legurultam a völgybe, és szép komótos tempóban sokat fotózgatva gurultam Constanza felé, árgus szemekkel figyelve minden balra leágazást, ahogy közeledtem, ugyanis a térképen észrevettem egy fantázia-beindító helységnevet: „Colonia Húngara”. Azt ugye már írtam, hogy Trujillo bácsi örömmel fogadta a magyarokat, akik aztán nem nagyon maradtak itt, nyilvánvaló volt, hogy ez a helység is ennek emlékét őrzi. De ha valahol még lehetnek „ősmagyarok”, akkor ez lesz az a falu! És ha más nem, legalább a helységnév-táblánál csinálok egy fotót magamról. Végülis jó poén, megéri a várhatóan földút-kitérőt.
A helyiek útmutatása szerint elhagytam az országutat és mindenféle pueblókon keresztül reméltem, hogy közeledek Magyarfalva felé. Aztán megérkeztem. Ezt nem a helységnév-táblából tudtam, hanem onnan, hogy egy tornácon üldögélő lány azt válaszolta, hogy ez a falu Colonia Húngara. Kicsit csalódtam, hogy nem volt rendes helységnév-tábla, illetve ami annak tűnt, azon más volt kiírva, de hát sebaj. Begurultam a kocsival a főtérnek tűnő placcig, ahol szemlátomást helyiek lacikonyháztak. Letettem az autót, és odamentem hozzájuk. Buenas tardes, senores, ?cómo están? Majd egyből rátértem a lényegre: Ez itt ugyebár Colonia Húngara, vannak itt magyarok? Néztek rám döbbenten, és mondták, hogy nincs. Már évek óta nincs, elment az utolsó is szerencsére. Mondtam, hogy az nagy kár, mert én is magyar vagyok. Aztán leesett, hogy mit is mondtak. Mi az, hogy szerencsére??? A férfi, aki a társaság közepén ült, a helyi képviselő volt, és szemlátomást élvezte, hogy tájékoztathat. Kurz und gut, kiderült, hogy a felnőtt generáció nem is látott még magyart, a nagyszülők még igen. De ez pont elég ahhoz, hogy életkortól függetlenül a mai napig undorodva és utálattal gondoljanak vissza az 52 magyar családra, aki megkeserítette a dolgos dominikai falulakók életét. Derék honfitársaink ugyanis mindent loptak, ami csak mozdítható volt. Szóval ahogy jöttek, úgy el is lettek paterolva a faluból még Trujillo ideje alatt, majd a helység – hogy a port is lerázza a sarujáról – még a nevét is megváltoztatta La Sabinára. Ezt láttam én is befele jövet. Mindezek ellenére a beszélgetés nagyon vidám és baráti hangulatú volt, egyből meghívtak egy ebédre is (a jelenlegi ellenzéki párt ingyenkajája volt). Hosszan ecsetelték az egykori magyarok hitványságait, mutogatták a látótávolságon belüli házakat, ami magyaroké volt, és mondták, hogy majd fotózzam őket. A házak „stílusa” és a hallottak alapján kénytelen voltam óvatosan megkérdezni, hogy izé, szóval, ezek a magyarok nem voltak véletlenül olyan…olyan barnásosas bőrűek esetlegesen talán? Ismert ugyanis olyan történet, hogy még a XIX. században valami főokos úgy gondolta megoldani a magyarországi cigányproblémát, hogy Argentínába küldött egy nagy rakománynyi romát. Hát ott is lett belőle probléma, meg kialakult egy kis „magyarutálat”… Furcsa módon azonban – és ezt nem először tapasztaltam mióta itt vagyok – a cigány szó hatására felcsillan a szemük a helyieknek, és révedezve sóhajtanak, hogy mennyire szeretik a cigányokat, milyen gyönyörűek és titokzatosak is a cigány nők, … és hogy milyen jó is lenne egyszer találkozni egy cigánnyal. Ezekre már nem mondok semmit, mert az első alkalommal rájöttem, hogy ez olyan, mintha valaki azt akarná nekünk bemesélni otthon, hogy egy közép-amerikai selymes bőrű, csillogó fekete hajú kreol Pocahontasba semmi egzotikus szépség nem szorult. Egy a lényeg, ebben igazuk van: „magyarok” voltak. Éljen a kollektív bűnösség :-) Illetve persze nem is, hiszen amikor ki akartam fizetni az ebédemet, mondták, hogy ugyanmár, tényleg a vendégük voltam; és azon is csak nevettek, mikor mondtam, hogy naná, aztán amint elmentem majd jól nyugtázni fogják, hogy a magyarok mind ingyenélők :-)
Mindenesetre kár, hogy nem volt egy sikerprojekt, hiszen a szomszéd falut Colonia Japonés-nek hívják ma is, japcsik is vannak, és anno egykettőre beváltották Trujillo hozzájuk fűzött reményét: felvirágoztatták az agrárterületet.
Később valahogy kiderült, hogy siklóernyőzök, szóval a képviselőúr egyből le is füttyentette az arra motorozó helybeli pilótát, akivel egykettőre találtunk pár közös ismerőst. Az egyik ráadásul ugyanebben a faluban lakik, de ezt nem tudhattam. És ha ez nem volna elég, még épp repülni is volt kedve, szóval egy váratlan fordulattal összekaptuk a cuccainkat, és kerestünk egy helyet, ahová jól fújt a szél. Ez nem sikerült elsőre, mert közben eléggé befelhősödött és megfordult a szél. Végül mégiscsak jó helyre kerültünk, ám az első startból mindhármunknak csak egy lesiklásra futotta, semmi légmozgás nem volt. Négyen repültünk, és az egyik srác a második startjával elég ügyesen átevickélt egy másik hegyig, majd ott le kellett szálljon, szóval nem követtem. Viszont amikor ott feljebb mászva ismét elstartolt, láttam, hogy szépen emelkedik felfelé, bár gyanítottam, hogy az ő hegye fölé beérkező felhő szívása is segíti. Közben egyre rondább felhők tűntek fel, és ugyebár az ernyőt eláztatni nem szerencsés, szóval gyorsan elstartoltam, hogy némi lejtőszéllel lejtőzgetés után hamar leszálljak és összecsomagoljak. Felettem még felhő sem volt, mégis, amint elrugaszkodtam, úgy mentem felfelé, mintha liftbe szálltam volna, szóval egy pillanat alatt újra kellett gondolnom a „repülési tervemet”, mivel hiába kanyarogtam (olyankor jobban süllyed az ernyő), amint kijöttem a kanyarból, visszanyertem a magasságomat, sőt. Attól nem féltem, hogy beszív a felhő, attól viszont igen, hogy itt elvacakolok még pár percig, és aztán majd jól elázok. Szóval néhány durvábbra húzott nyolcas-formában repüléssel meg egy szűkreszabott 360 fokos kanyarral (nem merek merülőspirált írni, mert ha szakértő olvassa, kinevet, de azért elég szűk kör volt és elég sokat süllyedtem közben elég nagy kerületi sebességgel) hamar leépítettem a magasságomat. Aztán összecsomagoltam és közben fél szemmel figyeltük a másik hegyről elstartolt pilótát, amint vagy fél kilométerrel felettünk szerencsétlenkedik a felhő szívásában. Végül ő is leért épségben a zuhé előtt. Amikor ugyanis bezártam a zsákot, elkezdett szemerkélni az eső, majd amikor betettem a csomagtartóba a cuccot, szakadni kezdett. Megint megúsztam.
Gyors búcsúzkodás után még átgurultam Constanzába, ami a festői cakkos hegyek közti festői termékeny völgy névadója is egyben, majd elindultam „haza”. Ez bár kilométerben sokkal közelebb volt a szombati hazaútnál, a hegyi szerpentinek (és az ott bénázó agyonrakott kisteherautók) miatt azért így is kb. 2 órás lett. Otthon aztán megnéztem a kilométerszámlálót (innen tudom, hogy a két nap alatt összesen 770 km-t autókáztam), majd teljesen kiürítettem a kocsit, hogy másnap mehessen a szervizbe. Ennek kapcsán derült ki, hogy mindennemű autópapír nélkül döngettem 170-nel az országutakon és cikáztam jobbról-balról előzgetve (ez speciel itt „szabályos”) az autópályán. A papírok azóta sem kerültek elő, remélem nem a stoppos csórta el, hanem Paco majd megtalálja a saját cuccai közt, de ő csak egy hét múlva jön meg…

A fotók itt nézhetőek meg!

Térkép:

   
     
  Vissza