DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. május 22.
Egy transzkontinentális hétvége I.: Afrika és Karib-tenger

Három és fél hónap után először autóhoz jutottam ideát. Ez annak volt köszönhető, hogy Paco és Cristóbal Spanyolországba utaztak éves igazgatótanácsi ellenőrzésre. Szegény Seat pedig hétfőn szervizbe lesz utalva, a hétvégére azonban megkaptam használatra. A kérés csak annyi volt, hogy vigyázzak rá nagyon, mert ez a cég egyetlen autója. No, szervizbe is pont emiatt kell menjen: kezd kísértetiesen hasonlítani egy itteni públicora: itt-ott meg van horpadva, repedt a szélvédő, a csomagtartó nem nyílik, ezért egy drót van bevezetve a hátsó ülésen át az utastérbe, azt kell meghúzni, hogy kiakadjon a zár. Baloldalt nem lehet belülről nyitni az ajtót, jobb oldalt viszont nem működik az ablakemelő a bezárás irányába, és mellesleg az ajtó belső borítása is már-már az ember kezében marad az ajtó behúzásakor. Mindehhez elég traktor hangja és szaga is van a dízelmotornak, az abroncsok pedig enyhén szólva kopottasak.
Szombaton tehát egy korai kelés után még gyorsan haza skype-oltam, hogy a legtörpébb óriástesómnak boldog születésnapot kívánjak, mert erre előtte nap nem sikerült sort keríteni. Utána viszont siklóernyőstül, térképestül, szendvicsestül autóba ültem, és irány dél! Volt elsődleges és másodlagos célpont, valamint B-terv is, ha valami balul ütne ki. Ez a B-terv volt a siklóernyőzés, mert Azuából kaptam meghívást, hogy repüljek egy ottani sráccal.
Az eredeti terv viszont az volt, hogy a múltkor félbeszakadt bani-i próbálkozásunk csorbáját köszörüljem ki: a homokdűnék felkutatása. Ez viszont az útikönyv és a weblapok esti nézegetése során jól kibővült.
Az első állomás tehát Trujillo diktátor úr szülővárosa, San Cristóbal volt. Itt egy szép (de zárva talált) templom van, amit a főember szerényen saját végső nyughelyének remélt, ezért az építési költségek gond nélkül kúsztak fel 4 millió dollárig. Aztán persze meggyilkolása után nem oda temették. Ember tervez… A városban még egy épületet említ a Lonely Planet, de azt meg sem találtam… Pontosabban, ahová a helyiek kalauzoltak, ott nem volt semmi látványos épület, csak sima házak. Úgyhogy egyből vissza is szálltam a kocsiba, és a LP útmutatásai alapján a közeli hegyek felé vettem az irányt, ahol vagy 50 barlangban ősi indián falfestmények találhatók. Nem meglepő módon a könyv szerint csak 11 barlang van védett nemzeti parkban, de azok állapota sincs biztosítva, mert a környéken intenzíven bányásznak magáncégek. Ennek jeleit – óriási kamionok araszolnak lefele a hegyekből – hamarosan én is láttam. Az út végül el is fogyott, mert egy bánya nőtt oda. De egy helyi megnyugtatott, hogy ha átvágok a dömperek között, ott megy tovább az út a barlangok felé. No szegény Seat… De bírta jól. A barlangot persze egy uachiman „védte”, de csak ott jöttem rá, hogy zseblámpát most bezzeg nem hoztam magammal, így csak bementünk addig, ameddig láttunk szabad szemmel, aztán elmondta, hogy hol kell majd engedélyt kérnem, és így legközelebb felkészültebben megyek majd.
Lefele jövet helyes kis falvak közt kanyarogtam, egyszer úgy elbámészkodtam oldalra, hogy bár max. 40-nel mehettem, egyetlen fekvőrendőr miatt kétszer is koppant a kocsi alja: a fekvőrendőrön átsuhanva meg utána, ahogy landolt az úton :-)
Innen aztán autópálya a már ismert Bani-ig. Az autópálya persze nem otthoni értelemben értendő, mert csak pár kilométer van 2x2 sávosra megcsinálva, utána országút lesz belőle. Itt aztán beindul a „játék”. A forgalom ugyanis úgy működik, hogy mindenki a saját tempójában halad, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a forgalmi szituációt, a többieket, stb. Na jó, az útviszonyokat (óriás-kátyúk, lépcsős szintkülönbségek, földutas szakaszok, stb.) azért figyelembe veszik. Általában én előztem. Egy csúnya kivétellel. Amikoris egy nyerges vontató úgy előzött meg, hogy mindhárman láttuk, hogy nem tudja időben befejezni a manővert. Igen. A harmadik a szembejövő volt :-) Szóval egye fene, beengedtem a soktengelyes sokméterest, majd figyeltem, hogyan előzget tovább. Végül megint nem volt köztünk senki, és nem hittem a szememnek: 120-szal mentem az országúton a kamion mögött és az folyamatosan távolodott :-)
A homokdűnék megtalálása nem is volt olyan ördöngösség, mint gondoltam, bár volt pár nehezítés, ami miatt kimaradhatott az összes útikönyvből, úti leírásból, amit eddig találtam (én is csak a reptéren kitett országimázs-fotók alapján tudtam, hogy létezik, és hogy nagyjából hol). Ilyen az útirány-táblák hiánya, egy útközben keresztezendő katonai ellenőrzőpont (mert történetesen pont a dűnék alkotta félsziget mögött van a hadi kikötő), vagy akár az igazi „dűne-park” bejáratának enyhén kifejezve alultáblázottsága. Örültem is, hogy megtaláltam, de annak meg pláne, hogy mennyire lenyűgöző hely! Sajnos a fotókon töredéke jön csak át annak az érzésnek, amit egy magamfajta ősmagyar a sok emelet magas homokdűnékre való felkecmergés közben érez.
Engem annyira megfogott a hely, hogy megpróbáltam az örömömet is lefotózni. Még magát is nehezen fotózza az ember, ha egyedül van, hátmég az örömét! A fotók közt látszik is az, ahol az örömugrást sikerült szépen elkapni. Csak ötödszörre sikerült időben felérni a dűne tetejére, és úgy elugrani, hogy a levegőben teljen le a 10 másodperces automata időzítés, de megérte! Leginkább a homok nehezítette a dolgom :-) Mély is volt, puha is volt, forró is volt, no meg ragadt az ember bőrére. Az egyik felfutásnál siettemben kiléptem a szandáljaimból, de a fotó jobban érdekelt, szóval nem álltam meg. Az eredmény egy olyan fotó lett, amin már szépen torzul az arcom, ahogy ropogósra sült a talpam a csúcsra érve. Iszonyat forró volt a homok, szóval hamar inkább fenékre ültem és felemeltem a végtagjaimat a levegőbe. Így viszont a rövidgatyámba folyt be mindenünnen a sivatag anyaga :-) Emiatt aztán már mindenképp muszáj volt elbaktatnom a tenger partjáig, ahol mivel senki más nem volt sok kilométeres körzetemben, csak pelikánok, le is moshattam a homokot. Minthogy fürdőruci épp nem volt nálam, az itt készült képet nem tettem be a galériába. De akit érdekel (és nem sérti a prűdségét) itt nézheti meg :-))
A dűnék melletti falu Las Salinas, ahol sólepárlással foglalkoznak. De ennél sokkal jobban érdekelt Bahoruco, ami innen még nagyon messze volt, és a világ egyetlen helye, ahol a Larimar nevezetű ékkövet (drágakövet?) bányásszák. Autóba szálltam hát és „siettem” tovább nyugat felé. A sietség azért nem volt teljesen igaz, mert pl. direkt egy szép panorámájúnak ígérkező földúton mentem (12 km) a gyorsabb országút helyett, de így is ott voltam már délután fél ötre a falucskában. Itt aztán kiderült, hogy a bányák nem 2 hanem 7 kilométerre vannak az úttól fenn a hegyekben, szóval oda már nem jutottam fel, de cserébe összeismerkedtem két helyi larimar-feldolgozó kisiparossal (ékszerésznek azért nem nevezném őket, de nagyon szépen csiszolt köveik voltak), aztán lementem a tengerpartra.
Itt egy jófej helyi fickó (aki állítása szerint a bányában dolgozik) ajándékozott vagy 25 dekányi csiszolatlan larimart, utána meg a gyerekekkel voltam. Tetszett nekik a fotózkodás. Olyan aranyosak voltak, hogy elhatároztam, oda még visszamegyek.
Ekkorra ugyanis már 6 óra lett és nagyon hosszú út állt még előttem hazáig. Ráadásul ugye sötétben. Elindultam tehát és abszolút optimális forgalomban autózva 2 óra 45 perc alatt már otthon is voltam. A napi táv 465 km lett.

A fotók itt nézhetőek meg!

Térkép:

   
     
  Vissza