DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. május 13.
CUBA IV. - Trinidad és a hazaút

Május 3, csütörtök: Cienfuegos – Trinidad
Másnap reggel még folytattam Cienfuegos felfedezését, hisz este a sötétben már alig látszottak az épületek. Elsétáltam a város legdélebbi csücskébe, ami az öbölbe nyúló város egy hegyes csücsökké szűkülő félszigete, Punta Gorda. Útközben a régi időkből ottmaradt díszes nyaraló-villák szegélyezik az utat, és turista nem is volt egy szál sem, úgy látszik maradtak az óvárosban.
A hosszú séta után visszafelé gondoltam fogok egy lovaskocsi-taxit vagy egy bicitaxit. Helyette egy helyi buszjárat tűnt fel és mázlimra pont egy megálló is volt a közelben. Így még a taxizásra szánt 10 helyi pénz javát is megspórolhattam…volna. De a helyiek meglepetésére a busz nem állt meg a megállóban, így többedmagammal az első lovaskocsira szálltam fel. Mindenki lecsengette az 1 helyi pénzt a kocsisnak, az enyémet viszont simán visszalökte és mondta, hogy nekem 1 konvertibilis peso, mert ha a rendőr meglát a kocsin, akkor pampogás van, és ez neki rizikó. Így végül mégis a 10 peso kellett, amit amúgy is rászántam már, és megmondtam, hogy ennél többet nem adok. Elfogadta.
A központban előbb az este felfedezett könyvesboltba mentem, mert a kirakatban kinéztem Verne: A kincses sziget regényét spanyolul. Vernét ugyebár Magyarországon „Verne Gyula” néven ismerjük, holott erről ő biztos nem tudott. De úgy látszik az ő kora a nevek lefordításának a kora volt, mert a spanyol borítón „Julio Verne” áll…
Másodikként abba a boltba mentem, ahol valószínűleg árultak guayabera-inget, ami szerintük echte „kubaicum”, de először a Dominikai Köztársaságban láttam, és mivel Panamában is mindenki ebben járt az utcán, már ott vettem egy sötétkéket. Itt most egy fehéret akartam, de a turistaboltban 24 pesót akartak érte. Ennyim meg nem volt. Úgyhogy visszafele sétálva bementem a helyi földszintes Skála-szerű vegyesboltba, és lám-lám ott egy szebb-jobb csak 10 hetvenbe került. És egy üveg vizet is vettem :-)
A következő állomás a buszállomás volt, mert minél hamarabb menni akartam. Ott kiderült, hogy már nincs idő, vagy inkább nincs értelme lefoglalni a jegyemet, mivel 40 perc múlva megy, a következő meg 4 és fél óra múlva. Szerencsére érkezéskor lemértem, hogy sétálva 20 perc a házam, szóval tudtam, hogy nem esélytelen, hiszen már reggel összecsomagoltam majdnem készre. Így nyakamba vettem a lábam, de hogy ne kelljen nagyon sokat futni, újabb lovaskocsira ugrottam fel, most már csak 5 pesot adva, mivel a szakasz is rövidebb volt sokkal. Otthon viharosan elbúcsúztam és elindultam visszafele. Futásról szó sem lehetett, mert az óriáshátizsákom olyan állapotban van, hogy csak a Szentlélek tartja össze, ezért amikor egy „Munkás-szállítás” busz közeledett hátulról (ami senkit sem vehet fel), összetettem a két kezem a sofőrre nézve, és ez meg is olvasztotta a szívét. Így bő negyedórával az indulás előtt az állomáson voltam. A karibi rendezettségre jellemző, hogy így még az eggyel korábbi busszal indulhattam Trinidadba :-)
A buszban előre ültem a sofőr és a mitfahrer közt a lépcsőre, mert nagyon tetszettek a cakkos hegyek. Ők meg emiatt aztán beszélgettek is velem. Siklóernyősöket még sosem láttak errefelé, de a válasz bizonytalanságából úgy sejtem, hogy máshol sem. Cserébe viszont sok érdekeset mutattak. Nyaraló és úttörőtáborokat, meg a 2005-ös Dennis hurrikán pusztításának nyomait (miszlikbe omlott házikók, stb.). De a legérdekesebb az aszfalt volt. Olyan volt, mintha sok traktor ment volna el korábban és a sár száradt rá az útra. Valójában azonban milliónyi elgázolt rák volt az. Próbálták mutatni, hogy a villanyoszlopokra is felmászik némely dilis rák, de hát ezt inkább hajnalban lehet látni, nem délidőben. De elhittem. :-)
Érkezés után, ahogy pakoltuk ki a busz aljából a csomagokat, egyszercsak magyarul szólt hozzám valaki. Kiderült, hogy két magyar srác is volt a buszon! Ők már rutinos Kuba- és Trinidad-járók, úgyhogy bátorítottak, hogy menjek a hegyekbe vagy a tengerpartra, mert mindkettő fantasztikus. Nekik már volt előre foglalt szállásuk, úgyhogy egyből arra indultak, nekem viszont még keresnem kellett. Kérdeztem, hogy mit csinálnak este, amire azt a lepattintó választ adták, hogy délután is és este is a központban fognak sétálgatni, ami olyan kicsike, hogy biztos összefutunk. Ezzel eltűntek, és többé nem is láttam őket. Azért jó érzés, hogy a magyarok külföldön is ilyen összetartók és egymást segítők…
A buszpályaudvar amolyan U alakú telek, aminek a felső vége nyílik az utcára. Ott egy zsinór lett keresztbe kihúzva, miután bejött a busz, mert a túloldalán kiélesített körmű ragadozók küzdöttek egymással a pár balekért, aki nem foglalt előre szállást. Ez a balek szemlátomást egyedül én voltam, de az is lehet, hogy a többi áldozatot addigra megették. Lényeg, hogy egymagam álltam a zsinór egyik oldalán, és vagy 30 nőci a túlsón, akik egymást taposva és túlkiabálva lobogtatták felém a megsárgult fotókat franciaágyakról, kerthelységekről, fürdőszobákról és óriási lakomáktól roskadozó asztalokról. Kicsit ijesztő volt, mint szegény Paris helyzete az almával… Naívan azt hittem megfelezem a társaságot, ha azt kérdezem, hogy ki az, aki biciklit is ad a szobához. Naív voltam, mert mint amikor megpiszkálod a hangyabolyt úgy kaptak új erőre, és szemlátomást mindenkinek volt felesleges kerékpárja. Ez azért tűnt valószínűtlennek, mert Cienfuegosban aznap reggel bementem egy magánház kertjébe, mert ott állt letámasztva vagy 4 bicaj, és megkérdeztem, hogy nem adják-e kölcsön valamelyiket egy órára, és azt válaszolták, hogy nem. Az indok az volt, hogy nem foglalkoznak kölcsönzéssel, ezek sajátok. Azt az érvet, hogy attól még odaadhatják nekem és én fizetek is érte, ezt a kommunizumsban „edződött” logikájuk nem tudta megemészteni. Ezeknek itt 80 km-rel odébb viszont úgy látszik, vagy tömérdek bringájuk van, vagy ugyanattól fogják mind beszerezni nekem :-) Végül találomra rámutattam egy nőre, mint a Próféta, hogy „A Te házadban fogok megszállni ma este”, mert ő nem dugta a számba a mappáját és egyik testrészemnél (beleértve a hátizsákomat) fogva sem ráncigált semerre. Ezt a döntést többiek is akceptálták.
A ház megint egész jó volt, de az összes eddigi közül a legszegényebb. És ha megfogadtok egy tanácsot (bár ezt előre ritkán lehet tudni), egy földszintes városkában nem jó egy emeleti szoba, mert 13 órán át tűz a vékony falára a nap, tehát irtó meleg! Egyből elmentünk a bicajomért ahhoz a fickóhoz, akitől nyilván mindenki beszerezte volna a kétkerekűmet, és a napi 3 pesót hamar 24-óránként-3-pesóra finomítva el is hoztam a jószágot. Egy ilyennel otthon Mucsaröcsögén sem lehetne villantani a kocsma előtt, de leszámítva, hogy volt egy apró nyolcas a hátsó kerekében, ezért negyed fordulatnyit mindig fékezett a hátsó fék, egész jó volt. Az, hogy a fék néha hozzáért, az nem számított sokat, mert a két fék összesen sem fékezett annyit, hogy 8-10 méteren belül meg tudjak állni, ha baj van. De hát mit számít ez egy olyan városban, ami hegyoldalra épült?! :-)
A bicajt a házhoz egész közel vettem át, úgyhogy a házinéni útmutatását, miszerint hogy találok vissza a házhoz ugyanazon az úton, ahogy idejöttünk 3 perccel korábban, udvariasan végighallgattam, majd eltekertem a másik irányba felfedezni a várost.
Trinidad egy kubai Szentendre. Nagyjából így lehet jól összefoglalni. Festői macskaköves utcák, antik házak, templomocskák, boltok, népzene és turisták. Szerintem a trinidadiaknak még nem esett le, hogy az egész országban ezt a helyet fogják a legislegkésőbb felújítani, hiszen akkor már fele ennyire sem lesz „kuriózum” a turisták számára. Most még azonban mindenképp az.
A városka felett egy picike dombon (lentről annak tűnt) egy erőd romjai látszottak, úgyhogy gondoltam feltekerek. No, ha nem is tekerve, de 2 látványos helyet érintve fel is jutottam. Az első valami templom romja, a második pedig egy barlangdiszkó bejárata volt. Fentről elég jó kilátás nyílt a városkára, és el lehetett szépen látni egész a tengerig, beleértve a másnapi célt, a Playa Ancónt az Ancón félszigeten. Odafenn kunsztoltam egy kicsit a fényképezőgép előtt, de aztán elindultam visszafele, mert otthon aztán vacsorával vártak a háziak. Amit persze egyedül kell ilyenkor megenni, mert ők gondolom valami egyszerűbb dologgal kell beérjék, de minden igyekezetem kudarcot vallott, hogy meggyőzzem őket, hogy együnk valami egyszerűt, de együtt. Fura népség.
Vacsora alatt mindenesetre bekapcsoltam az étkezőben árválkodó ventillátort, és annyira megtetszett, hogy utána magammal is vittem a szobába. Ott hosszas keresgetés után is csak két konnektort találtam, de abból az egyikben épp a dominikai mobilom töltődött, ami külföldön ugyan nem működik, de cserébe állandóan magától bekapcsol (pl. repülőn is), ezért totál lemerült épp. Bedugtam tehát a ventillátort a másikba, a legalacsonyabb fokozatra tettem, majd leheveredtem az ágyra pihizni, mielőtt megnézem, milyen a város este/éjszaka. Kicsit furcsa volt, hogy 1-es fokozaton is orkán-szerű szelet csinált a szobában, de hát laposan feküdtem, a nejlonszatyrok meg előbb-utóbb megtalálták a helyüket, szóval nem zavartattam magam. De amikor már olyan égett szag is kezdett lenni, akkor meguntam és kikapcsoltam. Végül erőmből csak annyira futotta, hogy levánszorogtam és behoztam az utcáról a bicajt éjszakára, hideg-zuhanyoztam egyet, és visszakapcsoltam a ventillátort, hogy hűtsön egy kicsit, mielőtt elalszok. De többé nem indult el. Ekkor felkapcsoltam a villanyt, de villany az volt. Hm. Másik konnektor, hisz a telefon már feltöltődött. Ott sem. Az étkezőben: ott sem. Diablo! Kezdett egy balsejtelmem lenni: a mobilos konnektorra egy matrica volt ragasztva: 110V, a másikra semmi. Viszont a ventillátorra is 110V volt írva. Hujjuj-hajjaj :-) No, majd másnap gyónok, most alvás.

Május 4, péntek: Playa Ancón
Reggel persze elfelejtettem mondani a háziaknak, csak befaltam a reggelit, ami sajnos simán alulmúlta az eddigieket, de ezt betudtam annak, hogy ők szegényebbek is. Ez persze így utólag hülye logika, hiszen ugyanannyit kértek a reggeliért, mint a „jómódúak”, de ez most lényegtelen. Amúgy is mással voltam agyilag elfoglalva. A buszban olvasott Lonely Planet szerint két út van az Ancón strandhoz: egy rövidebb, meg egy szebb (Murphy). A terv az volt, hogy bevásárlok vizet, meg minibanánt (életem legjobb banánjait Kubában ettem, pedig a dominikaiak is sokkal ízletesebbek az otthon kaphatóknál), majd a rövidebben lezúzok a strandra. Azt mondták, hogy a strandra az emberek egyik fele fürdeni jár, a másik meg lopni, szóval a vízből is figyeljem a leláncolt bringát majd. Azt nem mertem neki mondani, hogy a víz alól nem fogom látni :-) De biztos, ami biztos egy jogsit, 30 dollárt, egy könyvet, egy fényképezőgépet és a fürdőcuccot pakoltam csak be, semmi mást. A 30 dollárt persze nem az ujjamból szoptam, hanem a Lonely Planetből.
Az út elég egyértelmű volt, ám egy kereszteződésnél jobbnak láttam a közelgő teherautótól megkérdezni az irányt. Segítőkészen megmondta, de aztán inkább felajánlotta, hogy ugorjak fel a platóra bicajostul, mert ők is oda mennek. Így is lőn. Teherautón bicajoztam le a strandig. Ott aztán valahova le akartam tenni a bringát, amiért mindjárt pénzt is akart a uachiman (watchman), úgyhogy az egész többhoteles all-inclusive központot megkerülve áttekertem a másik oldalra, és az idegenvezetői „sapkát” felvéve egyből a recepció után érdeklődtem, a bicajt meg egy biztonsági őrre bíztam. A recepción persze csak azt kérdeztem meg, hogy merre találom a búvárközpontot. Ők viszont cselesen a saját programirodájukba irányítottak. Sebaj, tudtam, hogy olyat mondok, amivel nem fognak tudni mit kezdeni, és így is lőn: búvárkodni akar, de nincs búvár-jogosítványa. Hm. Várjuk meg az oktatót, aki viszont most kint van egy csoporttal. Azt viszont kiderítettem, hogy a strand „publico”. A bicajt tehát véglegesen leláncoltam a parkolóban és kimentem a hotel strandjára. Egy sok-sok-sokcsillagos all-inclusive hotel strandjára. Le sem tagadhatnák, hogy már nincs szezon, mert a hófehér ruhás biztonságiak és a karszalagos vendégek nagyjából fifty-fifty voltak. Ez azért feszélyezett, úgyhogy megkerestem a búvár-bázist és mondták, hogy 11-kor fog kimenni a következő csoport, és valóban csak a vezető oktató dönthet majd az esetemről. Volt ugyanis még egy apró bökkenő: a dive excursion valóban 30 zöldhasú, de ha véletlenül pont nincs nálam búvárfelszerelés és bérelni szeretnék, akkor az még 15… 33%-ot lealkudni pedig azért elég meredek egy fix-áras helyen. Még volt egy órám, szóval addig snorkelingeztem egy hosszút. 2 jó nagy halat meg jópár jó kövér tengeri csillagot láttam, no meg találtam egy mágneskártyát, ami biztos két szexéhes nagymellű sellőlány szobájának az ajtaját nyitotta volna valamelyik luxus lakosztályon, de én inkább csak eltettem emlékbe.
Az idő múlt, a potenciális résztvevők meg gyűltek. Rajtam kívül mindenki holland vagy kanadai volt. Ha jól emlékszem, a Lonely Planet is azt írta, hogy Trinidadba Kanadából van járat, de La Havanából nincs. 11-kor persze még semmi sem volt, végül fél 2-kor indultunk el. Igen, még én is! A feltétel az volt, hogy ha marad felszerelés, akkor jöhetek én is. És még pont maradt egy légzőkészülék, szemüvegem volt saját, a többivel meg jól álltak. Volt rajtam kívül még 3 másik „kezdő”. Egy spanyol párocska, akiknek friss PADI-OWD-jük (Open Water Diver, én is ezt csinálom) volt, meg egy szótlan lány, aki meg két éve nem búvárkodott már. Szóval mi külön instruktorral, a többiektől külön merültünk, de ugyanott, ugyanolyan hosszan. Egyetlen dolog aggasztott: a tank kb. feleakkora volt, mint a „megszokott”, az eddigi tapasztalataim alapján pedig a szükségesnél több levegőt használok, tehát mi van, ha pont miattam kell majd idejekorán felmerülni? Az, hogy a „megszokottól” eltérően csak 3 légvezetékem volt: a mellény-felfújóhoz, a nyomásmérőhöz, meg a számhoz, másik búvár számára biztonsági légzőcsutora viszont nem, az kevésbé izgatott, mert lehet ketten felváltva is lélegezni.
A merülés pár centi híján 16 méter mélyre ment, és aránylag sok halat, rengeteg színes korall-képződményt és szintén sok viharvert korall-roncsot láttunk. Dennis, a komisz elég rendesen helybenhagyta ezt a környéket :-( Ja! Volt egy hajóroncs is! Azt is megnéztük (persze csak „kívülről” – már amennyire ez egy roncsnál értelmezhető). A megnyugtató az volt, hogy a légzéssel abszolút nem volt probléma, és a két lány szemlátomást nehezebben boldogult a kölcsön-cuccal, mint én, mert hol felszálltak, hol lesüllyedtek, egy csomó idő volt, mire kiegyensúlyozták magukat. Az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy addigra már 10 napja nem borotválkoztam, és a szőrök mentén nagyon-nagyon lassan, de bejött a víz a szemüvegembe. Ez viszont csak kellemetlenség, mert így kb. 6-8 percenként vízteleníteni kellett a szemüveget, ami viszont talán ha 2 másodpercig tart. Az oktató rettentő lelkiismeretesen figyelt ránk végig, de szerencsére mindannyian mindig OK-val jeleztünk vissza, nem volt semmi bonyodalom.
A merülés után segítettem kiöblíteni és elpakolni a felszereléseket, amivel lelkiismeretem szerint le is dolgoztam a 15 dollárt, utána pedig leheveredtem egy árnyékban levő napágyra és olvasni kezdtem a La isla misteriosámat. Hamarosan ott is termett egy jófej uachiman és számonkérte, hogy melyik resortból vagyok. Mondtam, hogy sehonnan, most fejeztük be a búvárkodást a srácokkal. Csak mert a napágyat nem használhatom, mondta. Bár Havannában a helybenjárás nem hatotta meg a főtörzset, most is megkérdeztem, hogy ha leülök a homokra, akkor ezek szerint minden rendben van? És így aztán gyorsan körülnézett, és azt mondta, hogy na jó, maradjak. Csak ha majd jelez, akkor szívódjak fel gyorsan. Ja, és nem tudnék-e neki mondjuk 1 pesót adni. Komolyan adtam volna, de hát ugye nem volt. Elmeséltem neki, hogy miért, meg hogy banánt, kekszet és vizet szívesen adok, de az úgy látszik nem kellett neki. De harag nem volt, mondom, jófej volt.
Végül 5-kor megint jött, hogy most viszont menni kell, mert váltás lesz, és nem akar balhét, de ez egybe esett a tervemmel, miszerint 5-kor már nem merőlegesen süt a nap, szóval el lehet indulni a bicajjal hazafelé. „Hazafelé az út veszélyes, gödrökkel teli és vár az édes feleségem, sodrófával” mondja az Animal Cannibals, de itt egyik sem volt igaz. Hazafelé ugyanis a „szép” úton mentem, ami valóban nagyon szép volt. Még a vége is, amikor enyhén felfele kellett tekerni, és szemből koromfekete felhők igyekeztek szintén Trinidad felé. Egy lovaskocsissal meg is beszéltük, hogy jobb lenne, ha mi érnénk előbb a városba, de nem esküdnék meg rá, hogy ez neki is sikerült, mivel kb. 3 perccel (egy gyors zuhanyzásnyi időnél kevesebb) az érkezésem után előbb kövér cseppekkel kezdett esni az eső, majd mintha dézsából öntötték volna.
Pont annyi esett, hogy kellemes hőmérsékletűre hűtse a várost, aztán elállt és minden azonnal fel is száradt. Elindulhattam tehát vacsihelyet keresni. Kétszer ugyanis a háziak minden próbálkozása ellenére sem akartam otthon egyedül enni. Akkor már inkább akartam egy „Paladar”-t keresni, ami a kubai „magánéttermek” neve. Találtam is egyet, ami nagyon-nagyon szimpatikus volt, és a tulajdonos borzasztóan az Entz Laci papáját juttatta eszembe. Egy vidám, nagydarab, jódumájú gourmet valaki. Rögtön ajánlott is valamit, amit az étlap gyors átböngészése után el is fogadtam, és nem bántam meg. Még csak épphogy megkaptam, mikor megjött a spanyol párocska még vagy 5 haverjukkal. Volt ám nagy öröm, és mivel látták, hogy egyedül vagyok, javasolták, hogy kaja után csatlakozzak hozzájuk, keresünk valami bulit a városban.
Így is lőn. Előbb a városka főterén vettünk horror-áron (10 peso) egy üveg rumot, majd amikor már elég késő volt, felmentünk a barlang-diszkóba. A társaságunk a mexikóban éldegélő bolgár házaspár távozásával, és a spanyolok által már korábbanról ismert két kubai sráccal kibővülve eddigre kissé át is alakult. A barlang egészen szuper hely volt. Mondta is a spanyol srác, hogy otthon az ilyet féltett nemzeti kincsként mutogatnák, nem pedig füstgépekkel és sokszáz decibellel „nyuvasztanák” a fiatalok. Az kommunizmus-feeling azért itt sem maradhatott ki: a DJ vagy nagyon karcos CD-kkel dolgozott, vagy az mp3-lejátszójának voltak bajai, mindenesetre kicsit „akadozott” időnként a zene, vagy pl. az éjféli táncbemutató alatt szegény táncosok meglepetésére időnként megállt, aztán újraindult ugyanaz a szám előröl. Kettőkor vagy háromkor itt is záróra volt, és egy darabig tanakodtunk, hogy hova tovább, amit részemről nagyon leegyszerűsített, hogy minden készpénzem elfogyott. Így aztán fél öt tájban már otthon voltam és aludni tértem.

Május 5, szombat: készülődés vissza
Reggel hamar fel kellett kelnem, sőt tévedésből már 8-kor megnéztem, hogy nem 8-ra kértem-e véletlenül a reggelit, de szerencsére valóban 9 volt, tehát még kaptam egy óra alvást ajándékba. A ventillátor-bakit már este megvallottam, és a házinéni teljesen tanácstalan volt, megnyugtatott, hogy nem az én hibám, és még jócskán garanciális, mert nemrég vették, tehát nem is történt semmi. De lelkiismeretem azért mégiscsak azt diktálta, hogy rákérdezzek, hogy nem 220V van-e véletlenül a másik konnektorban, mert akkor sejtem, hogy mi lehet az ok. És sajnos kiderült, hogy valóban. A franc se gondolta volna, hogy egy országon belül, pláne, hogy egy szobán belül kétféle hálózat van. Több okból is pénzt kellett tehát szereznem: buszjegyre, ventillátorra, kajára, szállásra, no meg a santo domingoiak számára valami vásárfiára. Ezt szerencsére szombaton is meg lehet oldani Kubában. No, Trinidadban egyetlen fia ATM sincs, szóval a pénzváltóra kell ilyenkor gondolni. Meg arra, hogy legyen az embernél útlevél, és akkor máskor nem kell majd kétszer is menni. Vettem fel konvertibilis pesot, és indult a pénzszórás: buszjegy, ventillátor. Visszavittem a bicajomat. A házat egy jó darabig kerestem, de a szerencsétlenkedésemet látva néhány szomszéd odairányított a megfelelő házhoz, ahol viszont csak a fickó öreganyja és egy unoka volt otthon. Az unoka Szellő-t (vagy hogy hívják azt a Walt Disney lovat) nézett, a nagymama meg elmondta nekem, hogy az ő idejében mennyivel rosszabb volt, és hogy hála a forradalomnak, mennyi lehetősége van a mai fiataloknak, van ingyen oktatás, van egészségügy, szociális háló, stb. Hogy az ő szavával éljek: ami most van, az maga a csoda és meg kell nagyon becsülni. Tanuljunk belőle mi is, és becsüljük meg nagyon, amink van! Az elmúlt 17-18 év alatt elég sokminden természetessé vált…
Mivel a busz csak du. 3-kor indult, még egy újabb városnézésre is volt időm, amit összekötöttem a Mijail-lal du. 1-re megbeszélt randevúval. Mijail egy nagyon fiatal partyface, egyike kubaiaknak, akikkel együtt lógtunk előző hajnalban. Olyasmi figura volt, mint José Pinar del Rióban, csak fiatalabb és izgágább. De egy nagyon segítőkész valaki. Mivel időm sem volt sok, meg pénzt sem nagyon akartam költeni, elfogadtam a meghívást, hogy ugorjunk be ahhoz a lányhoz, aki szintén a társaságban volt előző este. Ez persze egy elég rövid látogatás lett, mert rájöttem, hogy még haza kell menni a cuccokért és jó lenne zuhanyozni is egyet indulás előtt.
A buszt persze simán elértem és hamarosan hol ébren, hol félálomban vágtattunk előbb Cienfuegosba, majd onnan pár újabb utassal Havannába. Cienfuegosban láttam egy helyit Würth Italia feliratos baseball sapkában. Mást nem.
Aztán a buszon elkezdtem átgondolni a pénzügyeket. Kellett pénz
- a vízilabdaedzőm szüleinek (kb. 20-25 pesó)
- szállásra (reggelivel szintén 20-25 pesó)
- reptéri transzferre (kb. 15 pesó)
- ajándékokra (kb. 8-10 pesó)
- vacsorára, esetleg egy utolsó mojito koktélra
Összeszámoltam a pénzemet, és szomorúan láttam, hogy biza csak 65 és fél pesóm maradt. Fel nem fogtam, hova tűnt ennyi pénz ilyen hamar, de ahogy átgondoltam a délelőttöt, simán összejött. Sebaj, majd mégsem rúgok ki a hámból este – gondoltam.
Ekkor azonban szörnyű balsejtelmem támadt: újabban olyan országokban járok (pl. Örményország és Dominikai Köztársaság), ahol az érkezéskor, és országból kilépéskor is fizetni kell. Megkérdeztem a két közelemben ülő angol lányt, akik mondták, hogy ja-ja, 25 pesó. Vazz. Újra át kellett gondolnom a következő 12 óra cash-flow igényét, mivel szombat este 9 és vasárnap reggel 8 közt várhatóan/vélhetően kevés helyen tudok majd pénzhez jutni. Találtam magamnál 5 eurót érmékben, és a lányok beváltották nekem 5 pesóra, és még vettek nekem egy nagy üveg vizet, így már 70.5 konvertibilis pesóm lett, ami reményeim szerint elég kellett legyen, ha találok 15-ért szállást. Persze reggeli nélkül. Mindenesetre a würthösök elfelejthették a vásárfiát :-)
A buszállomáson már ott vártak Jesús, az itteni edzőm rokonai, de mielőtt velük tudtam volna foglalkozni, tisztázni kellett, hogy a Víazul által üzemeltetett reptéri transzfer, amire 3 pesót írt a szórólap, hánykor és honnan megy másnap. Volt egy jó hírük meg egy rossz. A jó az volt, hogy már reggel héttől jár, a rossz az, hogy ha nincs más, akkor persze nekem kell kifizetnem az egész kocsit, és az közel taxi-ár. A rokonok rettentő mód furcsállták, hogy nincs szállásom, de mondtam, hogy egy buszpályaudvar környékén táncsak nem gond szállást találnom, ne féltsenek. De féltettek, vagy inkább segíteni akartak, így beszálltunk egy borzasztó betegeskedő kuplungú Ladába és nekiindultunk a környező utcáknak. Kérdezgették a járókelőktől (ami akkor volt vicces, amikor a bal oldalon volt az akitől kérdezték, azon az oldalon ugyanis nem lehetett letekerni az ablakot), hogy merre van itt casa particular, és hamar meg is lett az első. De nem volt helye. A másodiknak már volt. Egy álomkóros néni mondta, hogy várjak egy kicsit, mindjárt kész a szoba, de gondoltam az árat jobb lenne gyorsan tisztázni: „Mennyi?” „30.” „Nemá! Léci-léci nagyon szépen kérem, had fizessek csak 15-öt, mert már csak ennyim maradt! Reggel hajnalban lelécelek, nem lesz velem semmi gond, ígérem!” Na, tippelni lehet, mi történt! Megvan a tipp? Biztos nem ez: „Fú, hát az a baj, hogy reggel nekem más dolgom van, szóval nagyon keresztbetenne a napomnak, szóval akkor inkább nincs is szoba.” No, itt kezdett egy kicsit meginogni a hitem az ágyban töltött utolsó éjszakával kapcsolatban, de a rokonok tiltakozásom ellenére visszatuszkoltak a kocsiba és azt mondták, hogy egy ismerősük lehet, hogy tud 15-ért szállást adni. Mint kiderült, ők sem laktak messze az állomástól, az ismerős meg ugyanabban a panelóriásban, csak pár emelettel lejjebb. Egy áldott jó nénike volt, aki még vacsorát is főzött nekem, plusz megvetett egy jó nagy ágyat egy külön szobában nekem, egy szóval igazán vendégszerető utolsó estét biztosított nekem. A rokonok is nagyon rendesek voltak, lejött a „Mamá” is, hogy beszéljen a magyarral, aki a fia jóbarátja, és tudni akarta, hogy milyen a fia lakása, meg ilyenek, amikről persze halványlila dunsztom sem volt. De ez nem keserítette el. Helyette inkább megegyeztünk abban, hogy Kuba sokkal kulturáltabb ország, civilizáltabb emberekkel, mint ez itt, ahol ezeket a sorokat most írom. Mondtam, hogy az is egy nagyon jó érzés, hogy a kubaiakat sokkalta könnyebben értem, mint a dominikaiakat. Mosolyogva azt mondta, hogy ez is azért van, mert a kubaiak iskolázottabbak, igényesebbek, amit én pedig úgy mondanék tovább, hogy szerintem európaibbak. Búcsúzóul kaptam egy csomó címet, meg telefont, hogy ha legközelebb jövök Kubába, akkor feltétlenül keressem őket, valamint megbízást, hogy kimindenkit hívjak fel a Dominikai Köztársaságban, ha hazaértem. Aztán aludtunk.

Május 6, vasárnap: Hazajutni
Hajnalban aztán a „Papá” kicsivel fél 7 utánra kivitt a buszállomásra, ami viszont csak 7-kor nyitott. Turista jött ugyan kettő, de nem a reptérre akartak menni. Szóval bent megkérdeztem ugyanott, hogy akkor hol üljek le várakozni. Kételkedve nézett rám a néni, és mondta, hogy ha tényleg 10-kor megy a gépem, akkor, hát, akkor, izé, talán jobb lenne taxival menni. Mondtam, hogy arra nincs keret sajna, szóval inkább várnék, táncsak nem kell 8, fél 9 előtt kiérni egy ilyen rövid repüléshez… Vártam. Találtam egy idős olaszt, aki szintén várt. Ő 12 órát buszozott, akkor ért a fővárosba és este 8-kor ment a gépe. Ő jobban ráért, szó se róla. Szóval vártam tovább. Ekkor valaki megkérdezte, hogy mire várok, és mondtam, hogy a reptéri transzferre. Nézett rám nagy szemekkel, és mondta, hogy kérdezzek rá a földszinti információnál, hogy biztos van-e ilyen. Vazz. Nemá! :-) Hülye vicc, de van benne valami. Szóval lebaktattam az információhoz. Jakéremszépen, vasárnap van! Ma nincs transzfer! No, ez vidám, úgyhogy az egész szituáción rém jól szórakozva visszamentem az olaszhoz és előadtam neki, hogy transzfer ugyan nincs, de pénzem sem taxira, szóval ő mikor akar kimenni, mert ha mondjuk nemsokára, akkor menjünk együtt, please. Mondta, hogy magától is menne, de így meg persze, szóval elszívta a szivarja végét, aztán szerzett egy taxit 12 pesóért. Ebből 5.5-öt kellett én fizessek, mert nem volt más aprója egyikünknek sem. Ezzel maradt még 30 pesóm!
A reptéren összefutottam két csajjal, akikkel egy géppel jöttünk odafele is. Ők egész héten Havannában voltak és süttették a hasukat a strandon, mégis izgalmas thriller-történet lett a hetük, mert a háziak nem jelentették be őket, meg egyéb vendégeiket sem, ezért mikor az egyebek közül valakit az utcán kiraboltak (700 USD készpénz) és az a rendőrségre ment, lett nemulass a casa particularban, a lányoknak el kellett bújniuk, mikor jöttek a rendőrök, meg ilyenek. A standard ilyenkor vagy a ház elkobzása vagy 1500 dolcsi büntetés. Mindkettő horribilis érvágás egy kubai háztartás számára. A sztori végét persze nem tudjuk… Az én házinénijeim volt hogy még hajnali 2-kor is elővették a nagykönyvet, mivel előtte elfelejtettek beírni a második éjszakára, tehát velem sosem csaltak. No a lányoknak akadt némi bajuk a pénzváltással, mert előbb mindent eurora váltottak (egy rakás pénzük volt még), aztán mikor (másodszor) mondtam, hogy de Santo Domingoban 1-1ben váltják az USD-t EUR-ra, ha a 10 dolláros vízumot euroban fizetik, akkor gyorsan visszaváltottak az eurobol dollárba. Ehhez aztán felajánlottam az én maradék kis 5 pesomat, cserébe, hogy majd a boltban odabent kisegítenek, ha találok normális áron ajándék-rumot az itteni főnöknek. Ez így is történt, tehát lényegében egy fillér helyi pénz nélkül hagytam el az országot, és két óra múlva (jéggé fagyva – lásd fotó a repülőúton: 18 celsius) már Santo Domingoban voltam.
Itt Paco már várt rám, és repített haza az édes kis ágyikómba a fehér Seat-paripa.

Így ért véget a 10 napos kubai túra. Fantasztikus élmény volt, bármikor szívesen visszamegyek. És ha egy mondatba kell összefoglalni azt, ami megmarad bennem örökre az út nyomán: megtanított szeretni azt, ami megadatott nekem. Mindent.

Képek itt

   
     
  Vissza