DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. május 11.
CUBA III. - Cienfuegos

Május 2, szerda: Továbbjutni Havannából, Cienfuegos
Reggel normális időben elindultam málhástul, hogy megkeressem a „guagua” buszok állomását. Gondoltam, inkább azzal megyek, mint a drága külföldi buszokkal, és mivel az állomásuk ott volt a pályaudvar mellett, B-tervnek ott volt egy délutáni vonat Santa Clarába, Ché mauzóleumának városába. Egy helyi srác is pont oda igyekezett a cuccaival, szóval ő kalauzolt, de mivel máshova ment, másik pénztárhoz kellett sorba álljon, és már vagy egy fél órája úton volt Varaderoba, mire én sorra kerültem. Rutionsan adtam a jogsimat a néninek, hisz buszjegy vásárláshoz eddig mindig jó volt. Most nem. Kérdezte, útlevél nincs-e nálam. Mondtam, hogy dehogynem, és már adtam is. Forgatta és mondta, hogy sajnos ez nem jó, mert nem kubai! Vazz, hát persze, hogy nem az, hisz én sem vagyok az! Akkor viszont csak Víazul-lal utazhatok, mondta. Ha lenne valami diákvízumom, akkor arra adnának helyi igazolványt, amivel lehetne guaguázni. Így viszont nem. Ciki. Még megpróbáltam a last-minute pénztárat is, mert oda rövid volt a sor, de ott is ezt mondták, szóval elhittem. Mentem a pályaudvarra. Azt hittem, a vonatjegyeket ott árulják. De nem :-) Vissza kellett baktatni a guagua-állomás melletti pénztár-épületbe, ahol viszont az ajtónálló közölte, hogy a vonat megtelt, mehetek az estivel (ami hajnali 1-re ér oda) vagy másnap. Próbáltam elmondani neki, hogy olyan fizikailag nincs, hogy egy vonat tele van, de nem akarta megérteni, úgyhogy lógó orral indultam a Víazul állomásra (ami jó messze van onnan), és eldöntöttem, hogy a hülye komcsi Ché hülye mauzóleuma nem ér annyit, hogy Santa Clarába menjek, úgyhogy inkább egyenest Cienfuegos-ba, az amúgy is betervezett UNESCO által is elismert építészeti kincsű városkába megyek. 5 óra buszozás az öt óra vonatozás helyett.
A buszpályaudvarra bkv-val mentem, ami újabb érdekes epizód volt, mert láttam, hogy egy hatalmas csuklós buszra kb. 10-15 ember száll fel éppen. A felszállást koordináló néger nőtől megkérdeztem, hogy ezzel eljutok-e a Forradalom terére (ott van az állomás), és mondta, hogy igen, de a sor vége amott van. Sor? Megfordultam és láttam, hogy mint a bankban, tisztes távolban egy legalább 15 méteres sorban várják az emberek a buszra szállást. Osztottam-szoroztam és úgy éreztem, hogy ha kivárom a sort, biztos elmegy a délután 1-kor induló járat Cienfuegos-ba, ha sétálok, talán még elérem. De a legjobb a pofátlanság, szóval rákérdeztem mégegyszer, most már „buszállomás”-sal, hogy ez a busz jó-e oda. Mondta, hogy igen, de most már azt tette hozzá, hogy szálljak fel gyorsan. :-)
A buszon persze csak és kizárólag turisták voltak. Ez volt az első ilyen utazásom. Apartheid-érzésem volt. Mert az is. Viszont kihasználtam, hogy valami finn vagy észtnek kinéző srác ölében ott pihent a Lonely Planet és gyorsan kifotóztam belőle menet közben Cienfuegos és Trinidad térképeit, elolvastam a látnivalókat, meg a városok környékén levő egyéb lehetőségeket. Ezek alapján Cienfuegos jó hely, a környéke érdekes, de Trinidad még sokkal inkább az. Tehát eldöntöttem, hogy már másnap tovább fogok majd utazni. Találtam ugyanis egy utalást a Trinidadtól 12 kilométerre levő Ancón strand búvárkirándulásairól. Azt írta 30 dollárért hiper-szuper helyekre visznek merülni. Az meg poén lenne.
A cienfuegosi buszállomáson ezért először a továbbutazási járatokat tudakoltam meg, bár a helyiek egy üvegfal túloldaláról integettek tömegével, azt akarva, hogy ki-ki a maga casa particular-ja számára fogja meg a buszról itt leszállókat. Mire megtudakoltam a buszokat, már egész kevesen maradtak, közülük is az első csábításának engedtem, mert azt ígérte, hogy közel van a ház, meg csak 15 konvertibilis peso. Aztán mire a házhoz értünk, kiderült, hogy az anyja már fogott egy turistát, így végül egy szomszédjuk házában kaptam szállást, de a lényegen ez nem változtatott. Ez a házinénim volt a legburzsujabb mind közül (autó, tv, mikró, stb.), de attól még aranyos volt. Egy teljes balatoni nyaralóra emlékeztető teraszos kisházat kaptam kerttel, fürdőszobával, hálóval, nappalival és konyhával. Az egyetlen fura dolog az volt, hogy a háló legalább 8 fokkal melegebb volt bármelyik másik szobánál. Kaptam a kertjükből két óriásmangót, amit két részletben tudtam csak megenni, a kettő között városnéztem. Koraeste volt már, tehát a boltok mind zárva voltak, de az óváros főterén levő fantasztikus lakatlan épületbe még bejutottam. Fura érzés volt, hogy egy lakatlan épület bejáratánál egy helyi nőci pénzt szed (1 konvertibilis peso), de már kívülről gyanús volt, hogy megéri a „befektetést”. A képeken csak egy apró töredéke jön át annak, ami bent fogadott. Hajdanában szédületes pompa lehetett minden szobában. És valamiért nem rabolták szét a beépített díszítőelemeket, csak a bútorzatot. A lépcsőház lépcsőstül, falastul, korlátostul hófehér márvány, a szobák padlója parketta, a folyosók díszesen csempézettek. A gazdagság emlékének szomorúsága miatt a legszebb a tetőről való kilátás volt. Egy kis torony, ami alig szélesebb, mint egy ember. Ketten nem is tudom, hogy mentünk volna fel…
Ahogy beesteledett, még sokáig sétálgattam a városban, megvacsiztam egy ürességtől kongó helyi hidegétel-kajáldában 3 vendég és 3 alkalmazott társaságában, de nagy éjszakai élet nyomát nem találtam.
A legfurább élmény a José Martí parkban történt. Egy nálam valamivel fiatalabb lány játszott 4 apró gyerekkel. A játék egyszerű, de az örökmozgó kicsiket felettébb szórakoztató volt: háromig számolt a lány, utána a kicsik elindultak felé, amíg azt nem mondta, hogy (na ezt akárhogy figyeltem, nem értettem), de a lényeg, hogy olyankor meg kellett dermedjenek. Aki megmoccant, vissza kellett menjen a startvonalhoz. Érthetetlen, de nagyon aranyos módon a kicsik képtelenek voltak mozdulatlanul maradni :-) Úgyhogy szétkacagták magukat, és önként sorra visszabaktattak a startvonalhoz. Nagy közösségi játék volt, épp azon voltam, hogy én is beszállok. Ám ekkor egyszercsak a semmiből előkerült egy szinten velem egyidős forma fiatal párocska, a lány elkurjantotta magát, hogy „candy” aztán elkezdte fotózni, ahogy a pasija egy nejlonszatyorból cukrokat, matricákat és krétát oszt a piciknek. „They are sooooo crazy about candyyyy” nyávogta a fotózó lány a csodálkozó „óvónéninek”, de az egész nem tartott tovább 30 másodpercnél, már tovább is álltak. Ami ott maradt, nekem személy szerint nagyon nem tetszett. A négy pici egymástól 10-10 méterre a földön ülve teljes csendben rajzolgatott, vigyázva figyelte a frissen kapott matricáit, és több nevetés aznap este nem törte meg a csendet.
Pedig a fiatalok nyilvánvalóan jót akartak. De akkor miért nem játszottak is a gyerekekkel? Miért nem rajzoltak fel egy ugróiskolát és mutatták meg, hogy az micsoda? Jöttek-láttak-mentek. Kisvártatva az „óvónéni” is összeszedte a két kisfiút, a két kislány meg az én padom közelébe jött rajzolgatni. Az egyik megkérdezte a nevem, és gyorsan le is írta. Aztán összeadásokat és szorzótáblát kezdett írni. Egész jól értettem, amiket mondott, szóval beszélgettünk is. Mondta, hogy a többiek nem a testvérei. Van egy fiú testvére, de az most otthon van, mert beteg. Meg a mamája is beteg. Nincs pénzük gyógyszerre, szóval meg kell várni, amíg meggyógyulnak. Magamban csak arra tudtam gondolni, hogy még szerencse, hogy kapott cukrokat, matricát meg krétát. Pont ez hiányzott a háztartásból… Végül ő is elbúcsúzott és eltűnt a szemem elől.
Azt a mai napig nem értem, hogy egy kommunista rendszerben hogyhogy pénz kell a gyógyszerre, de ennek majd otthon utánakérdezek. Ismerek pár embert, aki már a régi rendszerben is orvos volt :-)

Képek itt

Folyt. köv...

   
     
  Vissza