DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. május 11.
CUBA II. - La Habana május elsején

Április 30, hétfő: Havannába
Bő két óra alvás után búcsút vettem házinénimtől és a megbeszélt időpont előtt jó fél órával odamentem a szivargyárhoz, ahol majd a lengyel testvérek fel fognak venni. Jobb az óvatosság, kétszer nem akartam lemaradni róluk :-)
De ma már nem volt gond, időben megjöttek, majd autóba szálltunk (3 lány hátra, mi ketten fiúk előre) és Marek tökéletesen meggyőző vezetési stílussal száguldott velünk a főváros felé. Elmondtuk az úti imát, amiben hosszra mindenképp ők nyertek, mert az „Istenem, ha útra kelünk, őrizz minket, legyél velünk. Ámen” lengyel változata egy kisebb litániával ér fel. Az autópálya teljesen jó. Pár apróságban tér csak el az otthon megszokottól:
- nincs sáv felfestés
- azért nincs, mert az útburkolat szélessége a másfél és a háromésfél sávnyi szélesség közt váltakozik
- az út szélén (belső és külső oldalon egyaránt) emberek stoppolnak
- a felüljárók kb. fele nincs befejezve: a híd rész megvan, csak épp kétoldalt nincs meg a fel- és levezető út dombja se, semhogy aszfalt (bezzeg a dominikaiaknál az meglenne, csak épp a híd hiányozna)
La Havanába érve szállást kezdtek keresni, és mondták, hogy maradhatok velük, hátha lesz olyan hely, ahol egymáshoz közel szállhatunk meg. Ez végül tényleg így lett. A lehető legbelvárosibb helyen (mintha az Alkotmány utcában) találtunk casa particulart két külön épületben. Ők mentek a kétszobás nénihez, én meg az egyszobáshoz. Megbeszéltük, hogy majd keressük egymást, de elég magának való banda volt, szóval erre csak másnap este került sor.
Rövid pihi (alvás) után nekivágtam az otthon kinyomtatott térképszerűségemmel Havanna belvárosának. Kisétáltam a Malecónhoz, vagyis a tengerparthoz, és összehaverkodtam két amerikai sráccal, akiknek volt Lonely Planet-jük, szóval kihasználva a 6 megapixelt, kifotóztam belőle a Havanna térképeket, mert az enyémen csak az utcák voltak, a látnivalók nem.
Ezek után egy dominikai zászlót láttam meg egy lovas szobor mellett, de annyira nem voltam edzett, hogy magamtól rájöjjek, hogy a dominikai köztársaságbeli nagy kubai felszabadító, generalísimo Máximo Gómez az illető. Szerencsére pár ücsörgő helyi ezt egyből tudta. Sétálgattam a belváros zegzugos utcáin, szebbnél szebb épületek, templomok között. Lényegesen több volt a turista, mint Pinarban, de nem volt zavaró. Találtam helyi közértet, ahol fillérekért vettem banánt meg kenyeret, amit pár méterrel odébb (amit addigra még nem nyomtam le) odaadtam pár focizó kisgyereknek. Ekkor készült a templom előtt a kisfiúba karoló pózoló kislányos kép. Rém aranyosak voltak.
Jineterót alig láttam. Egészen addig, amíg egy parkban üldögélő bácsin meg nem láttam egy igen csinos guayabera inget. Vele beszélgetni kezdtem (egyből le akarta venni az ingét, ha megveszem, de szerencsére pénzem sem lett volna épp rá), mire odajött egy közeli étterem alkalmazottja, aki bekapcsolódott, majd áthívott egy italra a vendéglőbe. Azt mondta, igyak egy mojito koktélt, ami engem amúgy is érdekelt (mondták, hogy azt majd mindenképp kóstoljak Kubában). Kérdeztem, hogy mennyiért mérik. Erre nagy óvatosan azt kezdte mondani, hogy más helyeken 8 peso, 6 peso, de miért, én mennyit fizetnék érte? Hát mondtam, hogy annyit biztos nem. Eddigre már bent voltunk az étteremben, ahol egy vidám pincér meg egy fiatal mixer is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Mondtam, hogy lesznek szívesek 2 pesoért mojitot csinálni, amibe némi alkudozni próbálás után belementek (amúgy sem tudom, hogy milyen lenne a helyi, vsz. úgyis átvágnának), a kintről engem behozó viszont rögtön mondta, hogy akkor ugyebár őt is meghívom. Ezen nevettem egyet, mert csak ekkor esett le, hogy jinetero. Nem értette és arra hivatkozott, hogy olyan jól összehaverkodtunk, igazán meghívhatnám. Gyorsan azt válaszoltam, hogy ácsi, ő hívott meg ide inni, szóval most akkor nem ő fizet?? :-) Majd ránéztem a pincérre és a mixerre és megkérdeztem, hogy a fickó tényleg itt dolgozik? Mondták, hogy tényleg. Mondtam, hogy akkor csak nem gondolják, hogy fizetnem kell, ha iszik egy koktélt? :-) Ezen mosolyogtak és azt mondták, hogy ez Fidel országa, nekik pontosan kell elszámolniuk az itallal és a pénzzel. Amit fizetek, az bemegy a pénztárba, onnan a főnök irodájába (mutatta közben a pult mögötti ajtót), onnan pedig Fidelhez. Kézenfekvő volt, szóval rákérdeztem, hogy és Fideltől hova megy a pénz? Ezen nevettek, és fanyarul hozzátették, hogy ezt sajnos ők sem tudják. Megnyugtattam őket, hogy amikor egy helyen (a hannoveri Expo-n) dolgoztam, akkor elég jól be lettem avatva, hogy hányféle módon sikkasztanak az italpultosok :-) Azt mondták, hogy ez Kubában lehetetlen volna :-) Méghogy sört higítani!!?? :-))) Szóval mondtam, hogy egye fene, akkor kapjon ő is egy koktélt, de mivel alkalmazott, összesen csak 3 pesót fizetek. Ezzel kiegyeztek, szegény jineteromnak meg mondtam, hogy esetleg vaníliás kekszet tudok neki adni, ha annak tud örülni. Örülni? Repesett az örömtől, szóval kapott egy 4-darabos csomagot, amit gyorsan körbe is kínált a pincéreknek. Beszélgettünk még erről-arról, aztán eszembe jutott, hogy mindjárt napnyugta, szóval gyorsan rendeztem a számlát és indultam…volna. Kedves „kísérőm” ugyanis csillogó szemekkel kérdezte, hogy nem tudnék-e neki indulás előtt még egy adag kekszet adni. Persze azonnal adtam neki, de közben a pincérekre nézve csak annyit mondtam, hogy „Dios mio! Egy étteremben a vendégtől kunyerálni kekszet! Que país!” :-) Szóval vidám hangulatban váltunk el, mondták, hogy jöjjek máskor is. De nem mentem.
Hogy elérjem a malecónon a napnyugtát, bár megállót nem láttam, vadul integetni kezdtem az első bkv busznak, ami irányba arra ment: derecho? (egyenesen?). Mondta, hogy igen, szóval felugrottam. Fent rákérdeztem, hogy mennyi az annyi, amire valami 40-et mondtak. Namármost még 40 helyi peso sem lehet, gondoltam 40 konvertibilis cent (kb. 80 forint), de először egy helyi 1 pesós került a kezembe, amit örömmel és bólogatással el is fogadott a jegyszedő nénike és visszaadott 3 db alumínium érmét, amiken XX felirat szerepelt. Ezzel tehát megtanultam, hogy a buszjegy 3 forint.
A napnyugta ott volt, pont nem késtem le, de elhatároztam, hogy másnap hamarabb kiérek, hogy többet fotózhassak. Így aztán a sötétben egy hosszút sétáltam még a városban, majd taxit fogtam, és a Capitolio-tól hazasétáltam. Egy üdítő hideg zuhanyzás és ruhamosás után elaludtam.

Május 1, kedd: Munka ünnepe
Reggel 8-ra kértem reggelit, de a TV-ben már javában folyt a munka ünnepére rendezett felvonulás. Ott egyébként sem a munka ünnepének nevezik, hanem annak rendje, s módja szerint a munkások nemzetközi ünnepének.
Gyors reggeli után nekiindultam volna, de nem találtam a remek kis nyomtatott térképemet. Aztán meglett. Murphy. Az este alaposan kimosott gatyám zsebében volt. Széthajtogattam és kitettem az asztalkámra száradni, memorizáltam az irányokat, majd belevetettem magam a május 1-i forgatagba.
A felvonulást nem volt nehéz megtalálni, már tény, hogy leginkább csak szembe jöttek emberek, rutinosan a nagy meleg előtt letudták a „kötelező” körüket. Egy idő után én is meguntam a sétát, mivel már minden keresztutcában látszott a tömeg, csakhát a keresztutcákat lezárták, hogy a hömpölygő tömeg lehetőleg látványosan egyetlen irányba hömpölyögjön. Tehát meguntam, hogy sehol nem engednek át a kordonon, szóval egy keresztutcába beforduló munkásokat szállító teherautósornál intettem az egyik teherautó sofőrének, hogy lassítson, mert felszállok. És így is lőn. Odafenn csodálkoztak egy kicsit a feltűnésemen, de aztán hamar befogadtak. Lásd fotók :-) Azért szóltak, hogy mielőtt a következő ellenőrzőponthoz érünk, majd szálljak le, mert balhé lesz. Ezt megfogadtam :-) Már csak két belső kordonon kellett bátor léptekkel keresztülmennem és már ott is voltam a tömeg végén. Hamar beelőztem ez utolsókat és belekezdtem a fotózásba. Talán valamennyit átadnak a képek, de az igazi azért mégiscsak látni, hallani és érezni volt. Mi magyarok ezt nyilván teljesen másképp látjuk, mint a sok nyugati turista. Próbáltam elképzelni, hogy a sok zászlós fiatal mire gondol a skandálás közben. Nem jöttem rá.
A felvonulás csalódása – ha lehet ennek nevezni – az El Commandante távolmaradása volt. Raúl öcsi ugyan ott integetett, de a rossz nyelvek szerint nem is ő volt, hanem egy alteregója, mert előtte való nap komoly hatalmi viták voltak az ország vezetésével kapcsolatban. Ezt egy dán házaspár rendkívül jól értesült háziura terjesztette. Egyszer talán kiderül, jól tudta-e.
A felvonulás után egy turista térképére újabb pillantást vetve a híres Colón nekropolisz felé vettem az irányt. Ott 1 pesó a belépő, meg mégegy, hogy fotózhass is, de úgy gondoltam, ezt a rezsimet azért nem fogom még ezzel is támogatni, szóval a temetős fényképek teljesen illegálisan készültek. Egyébként tényleg szép a temető!
Utána újabb turista újabb térképének megnézése után visszairányítottam magam a központba, útközben ebédeltem, aztán otthon szundítottam egyet a délutáni kör előtt. A térképet sajnos nem volt szívem újra magammal vinni, gondoltam megint memorizálom az irányokat egy bizonyos aránylag messze fekvő „Castillo de Atarés” felé. Ez komoly tévedés volt, mert órákig bolyongtam egy igencsak külvárosi területen. De ezalatt is sok érdekeset láttam. Egyszer megálltam egy árnyas helyen egy kőkerítés tövében, hogy megnézzem a kifotózott havanna térképet, amit utoljára előző nap használtam. Erre a kerítésen átszólt egy kiskatona, hogy itt nem szabad megállni. Erre elkezdtem helyben járni, és kérdeztem, hogy így jobb-e, de nem vette a lapot, szóval „beconóztam” neki és továbbálltam. Bosszantott ugyanis a butaságom, és rá kellett jöjjek, hogy bizony tegnap óta kártyát is kellett váltsak a fényképezőgépben… De ha már így továbbküldtek, gondoltam megnézem, mi a fenére vigyáznak. És láss csodát a kőkerítéssel körbevett dombocska tetején valami régebbi erőd nyomai látszódtak! :-) Szóval mégis meglett a fantasztikus térképem által „castillónak” nevezett valami. A siker örömére lemeszeltem az első taxit (a taxik óriási és ősöreg amerikai kocsik, amikbe ugyanannyian zsúfolódunk be, mint a dominikai pici japán autókba), és utaztam vele 1-2 kilométert a központ felé. Elég rövid szakaszt. Szóval meg is kérdeztem, hogy ilyen rövidért mennyi a menetdíj. Azt mondta 3 peso. Ezt keveselltem, mivel a normál tarifa 10 peso. Aztán rájöttem, hogy ő konvertibilis pesora gondol. Mondtam, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, de erősködött, hogy a másik ár teljesen irreális. Közöltem vele, hogy utoljára tegnap este fizettem annyit egy sokszorta hosszabb útért, szóval itt van 55 centavo (13-14 helyi peso), ennél többet tutira nem adok. Ekkor megenyhült és búcsúzóul azt mondta, hogy sokkal kubaibb vagyok, mint turista. A mai napig nem tudom, hogy ez bók-e vagy szidalom.
Bóklásztam még estig az óvárosban (minden zárva volt), aztán kimentem a Malecónhoz napnyugtát fotózni. Útközben próbálkozott még 1-2 jinetero, akikkel mindig nyájasan elbeszélgettem, amíg valami költésre rá nem akartak beszélni. Akkor közöltem, hogy ha nem csak beszélgetni akar, akkor jobb, ha mást keres. Az egyik ilyen mikor meghallotta, hogy Magyarországról vagyok, rögtön Budapestet mondta, és mikor megdicsértem, hogy milyen tájékozott, elmondta, hogy azért, mert történelmet tanult. Ez váratlan volt, mert nem egy intellectuel-nek nézett ki. Pechére egyből folytatta is: „és tudom azt is, hogy a második világháborúban Budapesten volt Auschwitz után a második legnagyobb munkatábor”. :-)
Ahogy egy parkban „csibészt” gyakorló kutyásokat néztem, szintén leszólított valaki. Jó estét – Jó estét. Honnan való? – Miért fontos? Elegem volt már ugyanis ebből a hülye beszélgetésindító kérdésből. Aztán kiderült, hogy a fickó nem jinetero, csak a park őre és unatkozott, ezért odajött szólni, hogy pont a srácok focipályáján állok. Úgyhogy utána még hosszan diskuráltunk, aztán már tényleg mennem kellett napnyugtát fotózni.
A nap jól kifárasztott, szóval hazabandukoltam, és már észre sem vettem a parkban ücsörgő nőciket, ahogy felém pssz-egve a szájuk előtt előre-hátra mozgatják a kezüket…
Hazafele gondoltam beköszönök a lengyeleknek, de nem voltak otthon, ezért csak üzenetet hagytam, hogy jó hazautat nekik, én holnap továbbállok. Otthon aztán zuhany, pizsi, tv.
Így találtak rám a lengyel testvérek. Szerintem ők lepődtek meg jobban. De mondtam, hogy már mehetünk is az éjszakába, és a fürdőben gyorsan felöltöztem. Így aztán együtt elmentünk koktélozni és elmondani mindkét nyelven a „Lengyel, magyar két jóbarát, együtt harcol, s issza borát”.

Képek itt

Folyt. köv...

   
     
  Vissza