DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. május 10.
CUBA I. - Pinar del Rio és Viñales

Április 26, csütörtök: Indulás
Az újabb út már az előkészületek során is más volt, mint bármi eddigi utam. Eszem ágában sem volt mindenáron egyedül utazni, de Paco a különböző munkahelyi nyavalyái miatt inkább védeni akarja a hátát, ezért nem vállalt be egy egyhetes utat. Márpedig május 1 miatt itt hosszú hétvége volt, amit nagyon ki akartam használni.
Az otthoni főnöknél hamar megkaptam az engedélyt a hosszú hétvége meghosszabbítására, az ittenivel már kicsit nehezebb boxmenet volt, de végül jóváhagyta, hogy eltűnjek egy teljes hétre a kedvenc országába, Kubába.
Így aztán nekikezdhettem a „szervezésnek”. Kedden megvettem a repülőjegyet és aznap és szerda éjjel alig aludtam, amit csak találtam a neten Kubáról, mind igyekeztem elolvasni és kitalálni a majdani útvonalamat. E két éjszaka terméke 5 darab A4-es nyomtatott oldal lett:
- egy vonat menetrend
- egy országtérkép
- egy Havanna belvárosa térkép
- egy táblázat (a sorok a napok, az oszlopok a reggel-délután-este-éjszaka), ami az útvonaltervemet tartalmazta
- egy oldal, amin pár „casa particular” címe, telefonja volt, hogy ha nem találok, legyen kiindulópont, valamint felírtam egy hotel címét is, mert a vízumra rá kell írni, hogy hol fogok lakni (persze eszem ágában sem volt hotelbe menni, de ez az elvárás)
Ezzel aztán csütörtök délben kimentem a reptérre és elrepültem La Havanába. Ott először az inmigración keresztkérdései (pl. hogy van-e Kubában barátom, amire azt mondtam, hogy nincs, de remélem most majd lesz!), majd a pénzváltás következett.
Korábban ugyanis a dollár volt a külföldiek fizetőeszköze, de egy diplomáciai összezördülés utána Fidel kitalálta a konvertibilis pesót, ami kb. egy dollárt ér, és azóta a dollár nem használható Kubában. Sőt, ha valaki USD-t akar beváltani, akkor a gyenge átváltás (0.8 CUC/USD) mellé még 10% kezelési költséget is felszámítanak a pénzváltók. Utcán váltani nemigen lehet jobban, hisz a kubaiak nem utazhatnak, így nekik sem kell a zöldhasú. Ezt szerencsére a netről már előre tudtam, ezért itt eurót váltottam. Arra 1.22 pesót adnak. De ha tudtam volna, hogy – az emlékeim szerint euró alatti – svájci frankért 1.35-öt adnak, akkor persze azt vittem volna…
Havannában aztán a külföldieket szállító (netről már ismert) Víazul buszpályaudvarra mentem, ahol viszont mondták, hogy ma már nincs több busz oda, ahová menni akartam. De van egy másik buszállomás, ahová a taxis 5 pesóért el is vitt. Útközben mondtam neki, hogy most jöttem, szóval még bele kell majd jönnöm az itteni árakba, mert gyanítom, hogy ez az 5 ez pofátlanul sok. Vigyorgott és mondta, hogy igen, és mivel erre így ráhibáztam, csak 4-et fog kérni :-) Gyanítottam, hogy ez sem kevés, de lejjebb már nem nagyon akart menni :-)
A másik pályaudvarról aztán egy Astro (ez a helyiek járata) busszal Víazul (turista) áron eljutottam este 9-re az ország nyugati végében levő Pinar del Rio városkába. Itt egy lődörgő srác segített szállást szereznem (kb. 30 méterre volt az első „casa particular” otthoni nevén „zimmer frei”, ahol ugyan nem volt hely, de egyből kerítettek egy szobát a nagynénijénél).
Mondhatni olajozottan ment tehát minden. Az első nap tanulsága a kettős árazás volt. A helyiek fizethetnek moneda nacional-ban, vagyis gagyi-pesóban is, és akkor sokkal kevesebbe kerül pl. a buszjegy. De külföldi nem mehet azokon a járatokon. Amiken meg mehet, az konvertibilis pesó (hétköznapi szóhasználatukban: dólar). Ezt 10 nap alatt csak egyszer sikerült megkerülnöm, mivel minden utazáshoz személyit kell adni a jegyvásárláskor, és felírják „a könyv”-be. Amolyan kis balkáni hangulat. Vagy csak simán a kommunizmus berögződése?

Április 27, péntek: Első nap Pinar del Rioban
Másnap reggel jól bereggeliztem a házinéninél, majd nekivágtam motort keresni, mert az igazi cél a 25 km-re fekvő Vinales völgye volt, amire 2 napot szántam. Az esti első casa tulajdonosa is ígért biciklit, motort, de ő a jutalékom nélkül is aránylag jómódúnak tűnt, ezért gondoltam keresek magamnak. A buszpályaudvarnál ott csövezett az esti srác is, aki segített, és mellém szegődött. Mikor hallotta, hogy motort keresek, elsétált velem pár helyre, de vagy nem volt, vagy nem volt és még ráadásul drága is lett volna. Így aztán azt javasolta, hogy stoppoljunk el oda. Ő is szívesen eljönne velem Vinalesbe, sőt, utána akár tovább is mehetünk Puerto Esperanzába, mert ott rokonai élnek, és meglátogathatjuk őket. Ez így kicsit soknak tűnt, de a srác jófej volt, és tudtam, hogy észnél tudok lenni, ha mégis kiderülne, hogy egy „jinetero”. Ezek ugyanis a turisták mellé szegődő helyiek, akik ingyen ebéd, ingyen mindenféle és persze jó kis borravalóért kalauzolják a turistákat (érintve a nekik jutalékot adó boltokat, stb). Kérdezze meg bárki a Bundi jegyesét, hogy szoktunk bánni a marokkói „jineterokkal” :-))
Így aztán Pinar del Rio nagy része másnapra lett halasztva. Egyedül egy gyönyörű kastélyépületet láttam, ami belül múzeum, de a kertben levő beton-dinoszauroszok közt ücsörgő helyiek azt mondták, hogy problémák adódtak a fizetésekkel, ezért most zárva van…
Ehelyett kimentünk stoppolni a főút kereszteződéséhez. Épp vége lett a helyi gimi délelőttöseinek, szóval kb. 100-an stoppoltunk. Szemlátomást hiába. Pedig egyszer már fel is másztam egy teherautóra, ami megállt, mikor kiderült, hogy nem nekünk állt meg :-) Aztán (a tűző napon töltött) úgy egy óra után egy óriási (és üres) busz állt meg, és hát mondhatni nem volt baj, hogy nem 1m50 és 25 kiló vagyok. Így kellőképp ellen tudtam állni a másik 98 „érdeklődő” lökdösődésének és feljutottam a buszra. Joséval együtt. A menetdíj 10 helyi peso (1 konvertibilis peso = 25 helyi peso, a Víazul ár 6 konvertibilis pesó ugyanerre az útvonalra). Na, ez volt az egyetlen alkalom, amikor feljutottam egy ilyen járatra :-)
Még Vinales előtt leszálltunk a buszról, mert José ismert egy helyet, ahonnan még fentről szép kilátás nyílik a völgyre. Hát valóban hajmeresztő volt. Valami teljesen valószínűtlen táj fogadott. Cukorsüvegek. Fantasztikus formák. Neki is álltam fotózni. Itt mondta már José, hogy a faluban majd kicsit távolságot tartva fogunk sétálni, mert a rendőrök egyből lekapcsolják, ha valaki a külföldiekkel van. De erre sor sem került, mert még be sem értünk a faluba, mikor egy haverja felvett minket a kocsijába. Ezt ugye szintén tilos, mert ha a rendőr külföldit talál a kocsidban, elveszi a jogosítványod. Ez viszont egy 50-es, 60-as évekből való amerikai sportkocsi volt körben sötétített ablakokkal. A körbent 360 fokban kell érteni. A szélvédőn csak egy kb. arasznyi vízszintes sáv volt kihagyva, hogy este is lehessen vezetni. Velük elmentünk egészen egy barlangig, majd ott előbb kipihentük magunk, majd bandukolva mégiscsak elindultunk Puerto Esperanza felé – mondván majd csak felvesz valaki. De nem jött senki. Így aztán még „pelotáztam” is, ami a baseball labda dobását-elkapását jelenti. Voltak ugyanis az egyik kanyarban srácok, akik épp játszottak, és volt köztük egy balkezes is, aki tudott egy jobbos kesztyűt kölcsönadni nekem. Vicces volt. Azt hittem nehezebb elkapni a labdát…
Innen már nem jutottunk messzire, mert felvett egy rizsszállító teherautó. Azon egészen a célunkig eljutottunk, csak épp nem túl gyorsan, mert minden tanyánál megálltunk és lerámoltunk pár zsák rizst. Így zsákokon ülve jópár kubaival viszont poén volt utazni.
Puerto Esperanza méltán nem híres strandoló hely. Hínáros partjáról egy hosszú móló vezet a tengerbe, ami körül sok kis lurkó úszkált. Eddigre olyan melegem lett, hogy jobb híján alsógatyára vetkőzve ugrottam a vízbe, majd egykettőre becsatlakoztunk a gyerekek fogócskájába. Tök jó szabályuk volt: szárazon (a mólón) elég megfogni valakit, a vízben viszont a feje búbját kell, és csak akkor szabad, ha az kint van a vízből. Így aztán bravúros víz alatti menekülések zajlottak. Volt egy srácnak békatalpa, ami arcátlan előnyt adott neki a vízben, viszont hát a mólóra ugye nemigen tudott kimenekülni így. A móló cölöpjei közt is jókat lehetett menekülni. Egyszóval nagyon jól szórakoztam. Egyszer a láncdohányos José majdnem elkapott. De csak majdnem. A kicsik viszont cselesebbek voltak. Víz alatt úszva közelítettek meg, majd delfinként kiugorva csaptak a fejemre. Ja, és apádüte nincs… :-)
A strand után visszabandukoltunk a rokonokhoz, és addigra már egész jó állt a hal, amit csináltak (az olajra én adtam pénzt). Amíg elkészült nekiálltunk dominózni, ami errefele nem a dominódöntögetést jelenti, hanem egy észjátékot. Egész szórakoztató, bár én képtelen vagyok fejben tartani a többiek köveit, így kevésbé érzem megérdemeltnek, akár nyerek, akár veszítek… De legalább nagyon jót játszottunk 2-2 ellen a rokonokkal. Ezalatt viszont be is esteledett és csak óriási szerencsével fogtunk ki egy állami kocsit, aki elvitt minket Vinalesig. Onnan még 25 km lett volna hazajutni, de útközben összehaverkodott vele José, ezért azt mondták, hogy üljek nagyon csendben az anyósülés mögött, mert felvesszük útközben a főnökét és ha nem bukok le, akkor Pinarig is el tud vinni. Így is lőn. Kussoltam. És hazajutottunk :-)
Otthon a házinéni előbb finom vacsorát adott (7 konvertibilis peso), majd kikérdezett a napomról. Hát, gondban voltam a sztorival, mert elég sokat olvastam titkosrendőrségről, akik csak beszélgetnek a turistákkal, hogy információkat szerezzenek a kubaiakról. Így aztán egy ennél jóval rövidebb vázlatot meséltem el a néninek, aki cserébe elmondta, hogy a másik casa pasijának ő nem is a nagynénje, és azért kell most ennyit fizetnem a szállásért, mert az leveszi belőle a jutalékát. Ezért legközelebb majd jöjjek egyenest hozzá. Joséra meg csak azt mondta, hogy ha másnap is vele lógok, akkor mindenképp hozzam el megmutatni, hogy megmondja, bízhatok-e benne, vagy „jinetero”. Ez utóbbit azonban lényegében kizártam már eddigre, mivel napközben lényegében felesben fizettünk mindent, és este adtam neki 20 pesót, mert tiszta vizet akartam a pohárban másnapra: ha ezek után is velem akar lógni másnap, akkor OK, ha ez kevés, vagy akármi, akkor nem kell. José először nem akarta elfogadni, majd végül azt mondta, hogy elfogadja, feltéve, ha másnap is együtt lógunk (meg ameddig csak maradok) és többé egy fillért nem adok neki… Másnapra viszont nagyszabású terveim voltak!

Április 28, szombat: Vinales lóháton
A második nap egy hosszú sétával indult, mert Vinalest most a másik (nyugati) irányból szerettem volna megközelíteni, hogy többet lássak a környékből. Ehhez pedig egy másik főútnál kellett stoppolni. Útközben megint rengeteg José-ismerősével találkoztunk, és az egyik rém segítőkészen egy kis térképet is rajzolt nekünk, hogy merre lehet felmenni valami Los Acuáticos nevű helyre. Sőt, még azt is felvetette, hogy ehhez kerítsünk lovakat :-)
Rövid pinari bkv-zás után egy volánbusz-megállóban üldögéltünk, várva, hogy a „sárga ember” (el amarillo) kocsit szervezzen nekünk. Állami szolgáltatás ugyanis, hogy vannak amarillok, akik lestoppolják az állami rendszámú kocsikat, és bezsuppolják az abba az irányba igyekvőket. Hétvége révén azonban aránylag sokáig kellett várni, mire feljutottunk egy buszra. Az viszont tökéletes irányba ment, így majdnem egy órát zötykölődtünk vele a szép tájon. Végül Pons-ban le kellett szállnunk, és hogy hogynem a következő kereszteződésben újabb José rokonokkal vártuk a jószerencsét. Ez hamar meg is jött, egy teherautó formájában, aminek a platója szemlátomást tele volt már emberrel, de mi 4-en azért még felfértünk :-) Ez az utazás azért volt mulattató, mert nekem a plató közepéig sikerült befurakodnom, ahol viszont semmibe nem (vagyis mindenkibe) lehetett kapaszkodni. Innen még jobban látszott a táj (a hegyek körbe), és egy srác előre szólt, hogy majd fotózzak amikor mondja, mert egy villanásnyira látszik csak egy hegygerinc, ami emberi arcot formál. A fénykép megtekinthető a galériában…sajnos nem lett a legjobb. Mentségemre legyen mondva, hogy egy kb. 60-70-nel repesztő teherautó platóján fél kézzel fotózva, féllel valaki vállába kapaszkodva készült…
A már tegnapról ismert cukorsüvegeknél aztán leszálltunk, a többiek integetve tovább, mi meg be a völgy legjavába. Itt van a környék legszemtelenebb turistalátványossága a „mural prehistórico”. Egy gigantikus sziklafal, amin ősemberek, dinoszauruszok, miegyebek vannak megfestve. Eleinte azt hittem, valami helyi Altamira, de amint az első fotót megláttam róla, el kellett vessem, hogy ez nálam idősebb műemlék volna. Úgyhogy a belépőt meg is spóroltuk, és az árát leittuk a szomszédos üdülőtelepen.
Innen nekem óriási kedvem támadt kirándulni egyet, és az a bizonyos Los Acuáticos egy helyi szerint úgy 3 óra kirándulás oda-vissza. Ezt én bevállalhatónak tartottam a bő két liter vizünkkel, és José is erősködött, hogy nyugodtan mehetünk, bírni fogja. De nem volt nagyon meggyőző, mert hamarosan felvetette, hogy akár lovakat is szerezhetnénk. Az üdülőtelepen azt mondták neki, hogy 5 dollárért már lehet itt lovat szerezni, és akkor neki még jutalék is járna. Szóval szerezzünk lovakat és a jutalékát majd megfelezzük. De ló nem akadt sehol. Minden háznál megkérdezte, de hiába. Végül találtunk egy házat az útvonalunkon, ahol volt ló, de még 6 dollárért sem adták oda. Mármint a két lovat. Az az elborult ötlet ugyanis, hogy ketten üljünk meg egyet, és az úgy másszon fel a hegyre, az felállította a szőrt a tulaj hátán. Mindenképpen 10 dólárt akartak, úgyhogy felgyorsítandó a két dominikai egyezkedését (ami nekem inkább vitának tűnt) közbeléptem, és elmondtam, hogy figyeljenek ide: nekem a legkevésbé sem probléma sétálni. De szívesen megyek lóval. A két lóért szerszámostul hajlandó vagyok 8 pesót adni, de egy fillérrel sem többet, tehát most gyorsan döntsék el, hogy itt legeljen a két ló egész délután, vagy akarnak 8 dollárt, és gyorsan odaadják, nekem ugyanis mehetnékem van. Ez hatásos volt. Szóval kisvártatva már lóháton kerestük a felfelé vezető ösvényt. Táblák ugyanis még az országutakon sincsenek, nemhogy kiránduló útvonalakon.
Utoljára kb. 10-12 éve ülhettem lovon. Sosem gondoltam volna, hogy Kubában fogok legközelebb. Azt meg pláne nem, hogy ilyen hamar érzelmi kötődés alakul ki bennem egy állat iránt. Talán még túlzásba is estem. Bocikámnak becéztem a paripát, és egész jól értette, hogy merre akarok menni. Ez azért lepett meg, mert nem volt neki zablája, csak egy hurok volt a szájára húzva, amiből az egyik irányba jött a zsinór, amit huzigáltam. Namármost ez történetesen baloldalt jött el a fejétől. Hogy ezekután honnan tudta, hogy én jobbra akarok menni? Ez, kérem szépen már bizonyára az érzelmi kötődés eredménye volt :-) Két dolog nem működött tökéletesen: a „gyorsabban Bocikám” meg később a legalább 45 fokos lejtőkön való lejövetel. A királykisasszonyt ugyanis úgylátszik elkényeztettem azzal, hogy a nagyon durva lejtőknél leszálltam és kantárnál fogva vezettem fel, majd a csúcsra érve hagytam legelni is, amíg fotóztam. Lefele már a leggagyibb „meredélynél” is lecövekelt és csak kantárnál fogva vezetve volt hajlandó lejönni. Bezzeg José lova. Szóval legközelebb majd erőszakosabb leszek, ha lóval van dolgom. Mindenesetre, amint vízszintesre értünk, egyből megint minden jól működött közöttünk.
A Los Acuáticos egyébként valami olyan hely, ahol valami vizet tisztelő törzs él(t), de velük nem találkoztunk, útikönyvem meg nem volt, szóval ezt majd utólag fogom csak részletesebben megtudni. A mászás mindenesetre tényleg lóval volt az igazi, mert bicajjal nem lehetett volna, gyalog meg nagyon fárasztó lett volna. A kilátásért viszont tényleg érdemes oda felmenni.
A lovak visszaadása után gyalog indultunk vissza a mural-hoz, de útközben találtunk egy vaslépcsőt, ami egy barlang szájához vezetett, szóval tettünk egy kitérőt a föld gyomrába. Van ugyanis nálam mindig egy Papától kapott szuper zseblámpa, ami már mindenféle kontinenst megjárt, most is azzal indultunk neki. Az első csapdát (egy függőleges tátongó lyuk) még simán kikerültük, de utána már olyan szakaszok jöttek, ahol elágazások és réseken átmászások jöttek, szóval bár volt nálam víz, lámpa és keksz, inkább visszafordultunk, mivel az ég egy világon senki sem tudta, hogy hova megyünk aznap. Szóval gondolom senki nem is keresett volna. Az meg mégiscsak ciki.
A mural kerítése enyhén szólva hiányos, szóval mégiscsak megnéztük közelről, majd a Dos Hermanas-ban töltött rövid pihenés (hangulatos salsa és reggaeton dallamok) után egy lovaskocsit lestoppolva mentünk Vinalesbe, hogy onnan valahogy hazastoppoljunk.
Ez tök sötétben nem ment könnyen. Kínunkban még a helyi robogókölcsönzőt is megkérdeztem, hogy mennyiért ad egyet 24 órára, de mondta, hogy nem tud adni, mert amit látok, azok szervizelni vannak bent. A faluban 286 „casa particular” működik, mindegyik több ággyal, szóval el lehet képzelni, mi van ott csúcsszezonban…
Végül este 10 előtt pár perccel jött meg a jószerencse egy hazafele tartó buszos formájában, akinek vélhetően a „rásegítésként” használt 10 pesós (moneda nacional) láttán még inkább megesett rajtunk a szíve :-)
Pinarban egy szuper salsa koncertet találtunk, szóval megajándékoztuk magunkat egy üveg rummal, ellensúlyozva azt a zavaró apróságot, hogy a 2 leszbikust leszámítva a táncparketten mindenki homokos volt. De tutira.

Április 29, vasárnap: Bénázás
A vasárnap eleje elég bénára sikerült. Misén ugyanis lengyelekkel futottam össze, akik két javaslatot is tettek: mehetek velük 11-tájban strandra, és/vagy este vagy másnap reggel kocsival Havannába. Eredetileg már vasárnap hajnalban 5-6-kor el akartam indulni Havannába (teherautón, mint legolcsóbb megoldás), de José rádumált, hogy maradjak és ez a Havanna-járat jobbnak tűnt, szóval maradtam.
Hogy, hogy nem 11:05-kor már a lengyelek „jó ideje elmentek” a házinénijük szerint, és ha figyelembe vesszük, hogy kb. 1 km-t kellett gyalogolni az egyirányú utcában szembeforgalommal, akkor gyanús, hogy tényleg 11 óra előtt leléceltek. Ezt egy kicsit zokon vettem, de haragudni azért mégsem tudtam.
Ehelyett tötymörögtünk Joséval, és miután a mamája adott ebédet, elmentünk „disco matinéra”, ahol legnagyobb meglepetésemre rengetegen voltak. Utána visszamentem a házinénimhez pihenni. Vele egyébként megkedveltük egymást, és az utolsó éjszakára már csak 10 pesót kért, ami a korábbi éjszakák fele volt.
Este fél 10 körül José értem jött, és mondta, hogy most pedig meghív egy „étterembe” vacsorázni. Az étterem tulajdonosát vagy kijét ismeri, különben be sem jutottunk volna. A hely ugyanis a helyi munkások (obrero) kajáldája, csak ők mehetnek. Az árak ugyanis elég munkásbarátok: ketten fizettünk a 3-3 fogásért összesen 50 pesót (2 konvertibilis pesó), és ebből 10 a kólám, meg ugyanennyi José söre volt… Az egész utam legviccesebb vacsorája volt mind a menüt, mint a helyszínt tekintve. Olasz ételeket szolgáltak fel: krémleves sajttal, utána spagetti ugyanazzal a sajttal és paradicsomszósszal meg némi apróra vágott gépsonkával, majd pizza ugyanazzal a sajttal, ugyanazzal a szósszal és ugyanazzal a gépsonkával. Ami már nem fért belém, de még ott volt lehetőségként: lasagne (na vajon milyen sajt, milyen szósz és milyen sonkával??). Mindezt piszkos pohárból hörpintgetett tuKola-val, zsírfoltos abroszú pici asztalkáknál egy balatonborzasztói SZOT üdülő kávézőjára emlékeztető környezetben. Frenetikus volt. A vigyort alig lehetett volna eltüntetni az arcomról! Az már csak extra, hogy az ajtóra ki volt írva, hogy a póló, a rövidnadrág és a szandál nem megengedett viselet odabenn, és hát mi mindketten külön-külön is kimerítettük mindhárom kritériumot…
Ezek után nekiindultunk végre bulizni egy rendeset. Joséval és egy haverjával hármasban. Ők vállalták a sör, én meg a rum beszerzését: ki-ki anyagi lehetőségei arányában. A bulit végül egy városszéli parkolóban találtuk meg, ahol többszázan rázták magukat reggaetonra. Ott volt szemlátomást mindenki, aki számít, egyből össze is pacsiztam a délutáni matinén megismert néger sráccal, aki valami hihetetlenül jól táncol. A buli után még hajnalig beszélgettünk egy parkban, aztán könnyes búcsúzás következett, mert mennem kellett a csomagjaimért, hogy le ne késsem még egyszer a lengyel testvéreket.

Képek itt

Folyt. köv...

   
     
  Vissza