DOMINIKAI BESZÁMOLÓ
Válassz ezek közül: Home Bevezető Beszámolók Heti fotók Egyebek
 
    2007. március 22.
Siklóernyőzés, dagonyázás, megázás, gigázás

Az „ámerikai” út előtti hétvégén már nagyon ideje volt egyet siklóernyőzni. A képeket már akkor feltettem, de pár szóban azért mesélek is róla. Autóval akartam menni, hisz Paco már pénteken elrepült haza Spanyolországba családlátogatásra. Ez hamar kiderült, hogy nem fog menni, mert Crisóbal egyszerűen bezárta a Seat-ot a raktárba, és mikor céloztam rá, hogy kellene egy autó a hétvégére, és nem tudok bérelni, mert ott hitelkártyát kérnek, amim nekem nincs, akkor sem jutott eszébe, hogy akár vezethetném én is a cégautót. Így aztán max. áramot vezethettem, volánnak meg maradt a „volánbusz”. Szombat reggel el is buszoztam Jarabacoába, az itteni „Mátraházára”. Onnan már csak egy település van az ország (és az egész karibi-térség) teteje, a Pico Duarte csúcs felé, különben lényegében csak hegyek.

Ez az a kisváros, ahol tavaly már repültem egy szépet. Akkor másik starthelyről indultunk, ami lényegesen nehezebb starthely volt, mint a mostani, de cserébe magasabban volt és repkedve egy szép vízesést is láttam. Idén ez mind nem volt, mert szépen vásárolják fel az ultragazdagok a földeket. Az aktuális két starthely közötti szakaszt pedig egyenesen a jelenlegi miniszterelnök vette meg, szóval szerintem lehet számolni a napokat, amíg itt repülni lehet…

Elég az hozzá, hogy első nap egyetlen startra volt lehetőségem, az is csak 10 percet adott, utána teljesen bezárultak a felhők, és kisvártatva esni is kezdett. Hát igen. Nagyon nyakunkon az esős évszak…

Így aztán délután a helyi sráccal és pár másik siklóernyőssel elmentünk egy hegyi patakhoz fürdőzni. Voltak helyi gyerekek is a vízben (az egyik konkrétan majdnem megfulladt, mert elkapta a sodrás, de a társaságunk egyik fiúja ruhástul ugrott a vízbe, szóval nem lett sírás), szóval én is bemerészkedtem, miután felidéztem magamban a bilharziáról olvasottakat (miszerint a hegyi gyors patakok nem veszélyesek). Nagy élmény volt. Este együtt lementünk a térre „csajozni”, amiből persze végül nem lett semmi, de némiképp furdal a lelkiismeretem, hogy miattam nem tölthették „jobban” az estét a haverok. Hőbörögtem ugyanis, amikor le akarták paktálni, hogy enyém lesz a 15 éves a hozzánk csapódott lányok közül. Márpedig hiszem, hogy ez csak rajtam múlott, itt ugyanis vágy van, erkölcs nincs. Nem kicsit kiábrándító ezt látni. Szóval, ha valakitek majd azzal jön haza Latin-Amerikából, hogy buktak rá a csajok, tessék illedelmesen vigyorogni és közben jó nagy baromnak gondolni az illetőt. Vagy naívnak, ha esetleg közeli ismerős… Hogy miről beszélek, támassza alá egy konkrét helyi „szokás”. Megismerkedsz egy lánnyal (diszkóban, kocsmában, a Duarte parkban, akárhol) és ha elfogadja a sörre szóló meghívásodat (mindenki ezt iszik), akkor az azt jelenti, hogy részéről minden további is rendben van. M.i.n.d.e.n. És ezt nem én találtam ki, hanem a helyiek „figyelmeztettek”.

Na szóval a „csajozás” után elmentünk még biliárdozni, aztán haza. A haza egy tavalyi „ismerősöm” bérbeadós háza volt, amit a velünk siklóernyőző másik (értelemszerűen közelibb) ismerőse szervezett le. Szegény Rubén olyan vicces, amikor elnézést kér, hogy 200 pesót (~1200 forint) kért tőlem a friss ágyneműs szúnyogtalan szobáért…

Másnap jobbnak ígérkezett az idő. Pichón, aki mint helyi siklóernyő-oktató az első számú kontaktom volt a hétvégével kapcsolatban szerzett egy kocsit, ami majd felvisz minket a starthelyre és útnak indultunk. Az első startolásom nemigen jött össze, de szerencsére ezt már előre láttam, szóval baj sem lett. A második próbálkozás után viszont csak egy csúnya lecsoffadás fogadott a levegőben, szóval igen bosszantott, hogy már megint csak 10 perc jött össze. Az utánam startolóknak sem sokkal több; ez vígasztalt. Legalább végre tudtam pár fotót csinálni :-)

Felmentünk újra és szomorúan láttuk, hogy már alig süt itt-ott a nap, nagyon gyűlnek a felhők. Szóval vártam. De nem lett jobb. Végül utolsó előttinek elstartoltam, és találtam pici emeléseket, ahol 5 percet vártam, hogy lássam, hogy az utolsó pilóta is el tud-e rendben startolni. Hát el tudott :-) Úgy ment felfelé, mint a golyó. Nem is hittem a szememnek. Elhúzott fölöttem és ment ki a szántók fölé… Hihetetlen. Én meg kerestem az itt-ott domborzatilag elszakadó termikek hűlt helyét. Végül meguntam és bementem én is a szántók fölé. Magasságom volt bőven, ami azért fontos, mert valami nemnormális növényeket termesztenek, amiknek kb. 2 méteres karók kellenek :-) Szóval figyelmeztettek, hogy nem mindegyik „zöld rétecske” ideális leszálló. De azért ezzel a tudással felvértezve már jól látszott, hogy hova és hova ne. Becéloztam a legközelebbi felhőt, alárepültem, és a következő fél órát alatta tölthettem. Ezzel megvan az első felhőszívásos élményem. Vicces, hogy a semmiből emel valami. És igen-igen barátságos volt. Végül mégiscsak le kellett szállnom, mert a felhő ment, nekem meg adott volt a leszálló.

Összecsomagoltam, visszamentünk a házhoz, és abban a pillanatban elkezdett zuhogni a trópusi eső. Amikor kicsit abbamaradt, Pichón elvitt a tavaly látott vízeséshez, aminek sajnos az eső miatt nem túl szép színe volt, de a helynek fantasztikus a hangulata! Lásd a képeken! Visszafele persze megint eláztunk a motoron, de ez semmi volt ahhoz képest, ami akkor elkapott minket, amikor már a siklóernyős felszereléssel ültem mögötte a motoron útban a buszpályaudvar felé! Ezért is írtam a beszámoló címében a „megázást”.

Végül buszra szálltam, majd urasan hazataxiztattam magam, és egy zuhany után kiszárítottam magam misére menet előtt.

A korábban már feltöltött képek pedig ide kattintva nézhetők.

(elfelejtettem említeni, ezért nyelvészeti házifeladat: vajon miért hívják Pichón-nak a siklóernyős srácot?? :-)) )

Térkép:

   
     
  Vissza